MARCEL LEFEBVRE érsek

2013.08.24 19:49

MARCEL LEFEBVRE érsek

1979. április 15-én, Ecône-ban elhangzott húsvéti prédikációja

Korunkban, amikor az Egyház tanításában a legnagyobb zűrzavar uralkodik, húsvétot sokan olyan ünnepként szeretnék interpretálni, ami üdvösségünk kérdésében a végső megoldást hozta meg: vagyis Urunk feltámadásával minket mindannyiunkat magával vitt az örök életbe, az üdvösségbe. Így nincs tovább okunk az aggodalomra. Jézus feltámadt! Jézus a mennyben van. És mi Vele vagyunk, és biztosak lehetünk örök üdvösségünkben. Ez a felfogás azonban a protestánsok és nem a katolikusok nézetéhez hasonlít.

Húsvét ünnepe kétségtelenül az Egyház liturgikus életének csúcspontja. Ez a legnagyobb ünnepünk. Kíséreljük meg most közelebbről megvizsgálni, amit az Egyház húsvét ünnepéről tanít. Ehhez elegendő a tridenti zsinat nagyszerű szövegeit – amelyek a legszentebb eucharisztia és a szentmiseáldozat szentségét összefoglalják –, a katekizmust és a mai nap liturgikus szövegeit – amelyek a katolikus húsvéti ünnep valódi értelmében való szilárd hitünket fejezik ki – áttanulmányozni.
      Elsőként vizsgáljuk meg, mit jelent az a szó, hogy húsvét? Transitus-t. Transitus pedig átmenetet jelent. Tehát, amikor húsvétot ünnepeljük, valójában egy átmenetre való emlékezést ünnepelünk. Milyen átmenetre? A zsidóknak Egyiptomból az ígéret földjére való kimenetelét. Ezt a kivonulást olyan események kísérték, amelyek egy sokkal fontosabb átmenet Urunk által kiválasztott szimbólumai voltak.
      A zsidók kivonulása elsőként egy áldozattal lett megjelölve. Minden zsidónak fel kellett egy bárányt áldoznia, és háza ajtaját e bárány vérével kellett megjelölnie. Ezután a bárányt el kellett fogyasztaniuk, állva, bottal a kezükben, készen arra, hogy Mózes utasítására azonnal útra keljenek. Amikor elindultak, Isten egészen különleges, csodálatos módon védelmezte meg őket. Felhő világított előttük. Isten a sivatagban is a segítségükre sietett, mannát adott nekik eledelül és elegendő vizet, amelyet Mózes a sziklából fakasztott a számukra. Semmiben nem szenvedtek hiányt. Mégis, a negyven év alatt, amelyet az ígéret földjére való vándorlásuk során a sivatagban töltöttek, sokuknál gonosz szándék, Isten akaratával való szembeszegülés és az Ő ígéretében való kételkedés jelei mutatkoztak meg. Még Mózes és Áron is kételkedett, ami miatt Isten tudtukra adta, hogy ők sem fogják betenni a lábukat az ígéret földjére, és nem ők, hanem Józsué fogja a népet Kánaánba bevezetni.
      Ez a szimbólum, amelyet a történelem egyik eseményeként ismerünk. De ez a kivonulás egy másik átmenet, egy másik húsvét jelképe volt. Ez a másik húsvét magának a mi Urunk Jézus Krisztusnak a húsvétja. „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit. – Ecce Agnus Dei, ecce qui tollit peccata mundi!” (Jn 1,29)
      A mi Urunk valóban a Bárány. Őt fogják feláldozni. És ennek idejére Ő választja ki a húsvétot, amely a zsidóknak Egyiptomból az ígéret földjére való kivonulására emlékeztet. Urunk ezzel azt akarta megmutatni, hogy annál az ünnepnél is, amelyet Ő választott, szintén egy kivonulásról van szó. Milyen kivonulásról? Ő maga és a Szentírás ad erre a kérdésre választ: „Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához.” (Jn 13,1)
      Ez a nap a mi Urunk dicsőséges kivonulása ebből a világból Atyjához. Kivonulás a bűn, a sötétség, a vétkes szenvedélyek világából, amelyet egykor Egyiptom, ahol a zsidó népet szolgaságban tartották, jelképez. Ez a világ is szolgaságban van, mégpedig az ördög szolgaságában. Ezért nekünk ebből a világból az ígéret földjére, a mennyországba kell jutnunk. Urunk tudta, hogy neki ebből a világból az ígéret földjére kell átmennie. Ezért alapította meg a legszentebb eucharisztia, az eucharisztikus áldozat szentségét. Ebben a szellemben alapította meg a papságot, a szentmiseáldozatot és a legszentebb eucharisztia szentségét. Úgy tette ezt meg, hogy ez teljesen annak az előképnek feleljen meg, amely a zsidóknak Egyiptomból való kivonulását jellemezte.

Az áldozat, ami valóban olyan, mint a bárány feláldozása, ami a mi üdvösségünk jele lesz, és ami a mi üdvösségünket kivívja. Milyen áldozatról van itt szó? És miféle jelről? Ez az áldozat a mi Urunk Jézus Krisztus maga lesz, Ő, aki a kereszten magát áldozza fel.

E napokban a matutinumnál, a laudesnél, minden ájtatossági gyakorlatnál, amelyet hamvazószerda óta ma hajnalig énekeltünk, gyakorta hallottuk az Úrnak a népéhez, a szőlőhegyéhez, a nyájához szóló hívó szavát. Urunk Jeruzsálemhez, népéhez, szőlőhegyéhez fordul, és így jajdul fel: „Én nemzetem, te ellened mit vétettem? – Quid feci tibi?” Mit tettem, hogy így elvetettél, megfeszítettél?
      A mi Urunk azt akarta, hogy megfeszítsék, hogy ezáltal a kivonulásakor magával vihessen bennünket. Ezek után meg kell magunktól kérdezzük: Mi a mi kiindulási pontunk? Mi a mi célunk? Hova kell megérkeznünk? És melyek azok az eszközök, amelyekkel kiindulópontunkról utunk, zarándoklatunk céljához eljuthatunk?

A kiindulópont számunkra, mindannyiunk, minden lélek számára a keresztség előtt az ördög uralta lét. Ez a kezdet. Az ördög szolgaságában vagyunk, csakúgy, ahogy a zsidók az egyiptomiak szolgaságában voltak. Pontosan ebből a szolgaságból akart bennünket a mi Urunk Jézus Krisztus kiszabadítani. A keresztség által szabadított ki bennünket. A keresztséggel, a mi Urunk Jézus Krisztus vérével megjelölve, vásárolt vissza bennünket Vére által.

Nagyon jól tudjuk, hogy csak akkor menekülünk meg, ha célba értünk, abba a célba, amely felé igyekszünk, és amelyre teremtettünk: az ígéret földjére. Zarándokok vagyunk, ahogy a zsidók zarándokok voltak a sivatagban. Negyven évet töltöttek a sivatagban szenvedések és nehézségek közepette. Mannával táplálkoztak és azzal a csodálatos vízzel üdítették fel magukat, amit Isten adott nekik.
      Nekünk viszont sokkal többünk van, mint a manna. Sokkal többet birtokolunk, mint azt a csodálatos vizet: a mi Urunk Jézus Krisztus Vérét, a legszentebb eucharisztiát. Ez a mi mannánk, üdítőitalunk, táplálékunk ezen a zarándokúton. Hogy negyven vagy nyolcvan évig vagyunk e földön, nem számít sokat. A sivatagban vagyunk, és állandóan ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy az ördög rabszolgaságába visszaesünk. Tehát védekeznünk kell. Isten világító oszlopot ad nekünk, ami előttünk jár. Ez a mi hitünk és ez az Egyház, ami a hit által megtanít bennünket, hogy merre kell mennünk, és ami az utat is megmutatja nekünk.

Mindenekelőtt annál az eszköznél szeretnék megállni, aminek hódolatunk tárgyának, életünk központjának, reményünk okának, de elsősorban szeretetünk forrásának kell lennie: a szentmiseáldozatnál. „Cum pascha nostrum immolatus est Christus – amelyen a mi húsvéti bárányunk, Krisztus feláldoztatott.”. Éppen az előbb énekeltük ezt (a húsvéti prefációban), és fogjuk később is énekelni. A mi Urunk Jézus Krisztus a mi húsvéti bárányunkként feláldozta önmagát a mi kivonulásunkért.
      Nincs jogunk arra, hogy csak úgy elmenjünk azon tény mellett, hogy Urunk meghalt a kereszten, hiszen érettünk halt meg a kereszten, hogy megmentsen bennünket, hogy eledelül adja magát nekünk, hogy ne vesszünk el. Ez a mi lelki táplálékunk. E nélkül a lelki táplálék, e nélkül a szentmiseáldozat nélkül elvesznénk. „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,53-54), mondja Urunk. Tehát mély imádattal kell e szentmiseáldozattal szemben viseltetnünk. Mert ott van a mi húsvétunk. Ott van a mi kivonulásunk. Ott van a mi utunk. Nincs másik út. A világ egyetlen emberének sincs más útja, csak ez. Csak a kereszt útja létezik, mint a mi Urunk Jézus Krisztus útja, mint a mi Urunk Jézus Krisztus Vére, mint a legszentebb eucharisztia, ami megment bennünket.

Ezért kell nekünk, akik a hitet megőriztük, ezzel a szentmiseáldozattal mélységesen összefonódnunk, ezzel a titokzatos valósággal, amit a szentmiseáldozat jelent. Sajnos, ezt túl gyakran elfelejtjük.

E rendkívüli valóságról, Urunk Jézus Krisztus e haláláról, amely oltárainkon azóta is folyvást megújul, kell tehát elmélkednünk. Oltárainkon ez nem csupán egy szimbólum. Ez maga a szentmiseáldozat valósága. Olvassák a tridenti zsinat csodálatos szövegeit: „Ugyanaz a pap, ugyanaz az áldozat.” „Nincs más különbség a kálvária és a szentmise között”, mondja a zsinat, „mint annak a módja, ahogy az áldozatot bemutatják. Az egyiken véres módon, a másikon vértelen módon. De az áldozat ugyanaz, pontosan ugyanaz. Ugyanaz a pap, a mi Urunk Jézus Krisztus, aki áldoz. Ugyanaz az áldozati adomány, a mi Urunk Jézus Krisztus, aki feláldozza magát.” Mi, papok, csak a mi Urunk Jézus Krisztus eszközei vagyunk. „In persona Christi”, Krisztus személyében cselekszünk, hogy ezt a kálvárián lejátszódott drámát, ami mindannyiunkat érint, valóságosan megismételjük.

Nem ismerjük eléggé azokat a kincseket, amelyeket Isten szeretete ajándékozott nekünk. Az a szeretet, amit kinyilvánított irányunkban, mutatja meg nekünk, mit tett értünk, és mi a mi célunk. Az az az eszköz, amivel célunkat elérhetjük.
      Mi a célunk? A mi célunk, hogy bejussunk a legszentebb Szentháromságba, ez az ígéret földje. Az ígéret földje a legszentebb Szentháromság, a mennyország. A mennyország, az Isten. Isten a legszentebb Szentháromság. Ő enged be bennünket a legszentebb Szentháromságba Mi a legszentebb Szentháromság? Mit fogunk mi ott csinálni? Mik leszünk mi ott? A legszentebb Szentháromság a szeretet. „Deus caritas est.” Isten a szeretet. Nincs annál szebb, nagyobb, szeretetreméltóbb, csodálatosabb, mint a szeretet. Olvassák el Szent Pál szavait a szeretetről (1 Kor 13,1-8): Aki szeret, az nem gondol magára. Aki szeret, az csak a másikra gondol. Aki szeret, az mindent megtesz a többiekért. Semmit nem magáért, mindent másokért tenni, és mindenekelőtt Istenért. Ez az Isten iránti szeretet.

Sajnos mi csak halvány képet tudunk magunknak alkotni a legszentebb Szentháromság belsejében uralkodó ezen szeretetről. Ha létezik számunkra olyan eszköz, amivel ezt a szeretetet felismerhetjük, akkor a szentmiseáldozat az, ami nekünk e szeretetről a legszívbemarkolóbb és a legvalódibb képet adja. Ha a földön valaha is hajtottak végre a szeretetnek olyan aktusát, amelyet a legszebbnek és a legfennköltebbnek nevezhetünk, akkor ez csakis a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthalála lehet Atyjának megdicsőítésére és a mi lelkünk megmentésére.
      Az Isten és a felebarát iránti szeretetnek kell eltöltenie bennünket, ha részt veszünk a szentmiseáldozaton. Magával kell ragadjon bennünket a szeretetnek e tette, amit Urunk végrehajtott, amikor odaadta magát Atyjának, feláldozta magát Atyjának, Vérét Atyjának megdicsőítésére kiontotta. A szentmiseáldozat által a mi Urunk visszaállítja Atyjának tiszteletét. Lelkünket ismét Isten kegyelmi állapotába vezeti. Visszaadja nekünk az örök életet, ha ebbe az áldozatba valóban egyre mélyebbre behatolunk.
      A szentáldozásnál mindig arra kell vágyakoznunk, hogy továbbra is megkaphassuk Őt, és hogy felgyújthassuk szeretetét a szívünkben, hogy onnan a bűnt kikergethessük. A bűn a szeretet ellen irányul. A bűn ellenáll a szeretetnek a gőg, az önzés által, ami megöli a szeretetet. Amilyen mértékben el vagyunk telve szeretettel, olyan mértékben vagyunk képtelenek, hogy bűnt kövessünk el. Ha vétkezünk, a szeretet parancsa ellen cselekszünk. Töltsön el bennünket a mi Urunk szívének szeretete, amely a mi szívünkben is élni fog, ha a legszentebb eucharisztiában megkapjuk Őt.
      A mi Urunk egészen szeretet. Egyetlen vágya, hogy bennünket is oda vigyen, ahol nem lesz más csak a szeretet, és semmi olyan nem lesz, ami a szeretettel ellenkezik. Ez a mennyország. Nézzenek oda, ahol szeretik egymást az emberek! Kis paradicsomok ezek. Egy olyan közösség, ahol szeretik egymást, már a paradicsom kicsiny kezdete. Ha még sokkal erősebben és jobban szeretnek, akkor ez még csodálatosabb lesz. A leghalványabb elképzelésünk sincs arról, milyen lehet a mennyország összehasonlítva azzal, amit itt a földön boldogságként élünk meg. Próbáljuk meg ezért magunkat egyre szorosabban és egyre jobban a mi Urunk Jézus Krisztussal egyesíteni, az Ő szeretetével eltölteni, és ezáltal a mi mennyországunkra felkészíteni.

Ezzel a néhány mondattal talán érthetővé tudtam tenni az Önök számára azt a tragédiát, amit ma élünk át: a hívő katolikusok tragédiáját. Vannak olyanok, akiket egy bizonyos ökumenizmus, egy bizonyos protestantizmus magával ragad, aminek az a következménye, hogy nem hisznek már a szentmiseáldozat ezen valóságában. Az Egyház elcsökevényesedik és terméketlenné válik. Nem maga az Egyház, hanem azok, akik az Egyház katolikus tanítását nem követik már. Azt a termékenységet veszítik el, amit az Egyház éppen a szentmiseáldozatból nyer. Mert minden onnan jön. Az Egyház szeretetének egész forrása a szentmiseáldozatban van, a keresztáldozatban.

Szükségünk van a szentmiseáldozatra. Ha nem hiszünk többet a mi Urunk valóságos jelenlétében és a valódi áldozatban, amely oltárainkon újból és újból valóban megismétlődik, akkor törvényszerűen a földön a szeretet forrását hagyjuk elapadni. Láthatjuk ennek következményeit. Amint oltárainkról nem folyik le ez a szeretet többé, úgy tűnik el a keresztény kultúra, aminek következtében olyan kulturális helyzetbe kerülünk, amelyet eleddig el sem tudtunk volna képzelni.

Néhány nappal ezelőtt – csakúgy, mint Önök – az újságokban olvastam, hogy Franciaországban az elmúlt öt évben kétmillió gyermeket gyilkoltak meg – kétmilliót!
      Lehetséges ez? Ez lenne a szeretet? Lehetséges ez egy olyan országban, amely katolikusnak nevezi magát? Kétmillió gyermeket! Képzeljék el, ha ezt a számot az országok számával megszorozzuk. Gyermekek milliója, akiket emberek, a szülők gyilkoltak meg! Lehetséges ez? Ráadásul keresztény életnél. Létezik-e egyáltalán még keresztény, katolikus élet ezen a földön? Jelen van a mi Urunk egyáltalán még ebben a világban, a mi Urunk, aki a szeretet forrása? Lehetséges az, hogy egy lélek, amelyben a szeretetnek még egy kis lángja él, egy ilyen förtelmes tettet, mint ez, végrehajtson? Nem!

A katolikus Egyház ma nagyon szenved. Meg kell őriznünk a szentmiseáldozatban való hitünket, ami a szeretet forrása. Mert ma már sokan nem hisznek a szentmiseáldozatban. Már nem hiszik, hogy a mi Urunk a szent eucharisztiában valóban jelen van. Azért tűnik el szívükből a szeretet, mert az áldozáskor a mi Urunkat már nem mint a legszentebb eucharisztiában valóságosan jelenlevő Urat fogadják. Csak így képes az emberiség olyan szörnyűséges dolgokat csinálni, amely a világon eddig elkövetett minden rémtettet felülmúl.
      Ezért nekünk minden áron meg kell őriznünk a szentmiseáldozatunkat, minden nehézség és ellentmondás ellenére, amellyel eközben szembe kell néznünk.

Egy példát szeretnék Önöknek ezzel kapcsolatban elmesélni. Néhány nappal ezelőtt levelet kaptam az angliai Newcastle püspökétől. Azok a hithű katolikusok, akik ott élnek, arra kértek engem, hogy szolgáltassam ki gyermekeiknek a bérmálás szentségét. Úgy döntöttem, hogy meghallgatom e katolikusok kérését, kiszolgáltatom nekik a bérmálás szentségét, és megünneplem velük a mindenkoron érvényes szentmisét. E katolikusoknak joguk van ezekhez a szentségekhez, úgy, olyan módon, ahogy az Egyház évszázadok óta kiszolgáltatta, ahogy szüleik, nagyszüleik megkapták őket.
      Nos, most levelet kaptam az ottani püspöktől, amiben ez áll: „Azt hallom, hogy egyházmegyémbe akar jönni. Rendkívüli módon helytelenítem ezt, mivel csak szakadást idézne ezzel elő. Ezért arra kérem, ne jöjjön. Nincs joga arra, hogy az én egyházmegyémbe jöjjön és itt bérmáljon.”

Ezt válaszoltam neki: „Excellenciás uram, szívesen kész vagyok kérését teljesíteni és egyházmegyéjét elkerülni. Csak arra kérem, hogy adja meg ezeknek a katolikusoknak, akik hűek az Egyházhoz, azt, amit kérnek. A bérmálást kérik Öntől, ahogy azt szüleik, nagyszüleik és elődeik mindig is megkapták. A szentmisét kérik, ahogy azt őseik mindig is ismerték és tisztelték. Ha teljesíti e hivők kérését, nem fogok az egyházmegyéjébe menni, hiszen egyáltalában nincs szándékomban, hogy akaratával ellenkezzek.”
      Ezt felelte: „Megkaptam a levelét. Ami a liturgiát illeti, úgy azt egy törvény írta elő, és ezért én se ellene nem tudok tenni, se a törvényt nem tudom megváltoztatni.”

Ma reggel írtam neki vissza: „Excellenciás uram, óvakodjon arra hivatkozni, hogy a liturgiát egy törvény megváltoztatta. Ezzel csak azt ismétli, amit az Ön katolikus elődei mondtak, amikor Londonból olyan törvény jött, ami megváltoztatta a liturgiát. Mi lett az Ön elődeiből és mindazokból, akik hallgattak rájuk? Protestánsok lettek. Feladták hitüket, mert Londonból törvény jött, amely azt parancsolta nekik, hogy változtassák meg a liturgiát. Ugyanúgy, ahogy ma történt. Hogy ez a mostani törvény Rómából jött, még nem jelenti azt, hogy ez a törvény nem lehet rossz. Az ellenség igenis be tud Rómába és a Vatikánba is hatolni, és olyan törvényt tud adni nekünk, ami protestánssá tesz bennünket. Az ellenség, aki négy évszázaddal ezelőtt Londonban volt, ugyanaz, aki ma a Vatikán folyosóin kering, hogy nyomást gyakoroljon és olyan törvények meghozatalát eszközölje ki, amelyek szét akarják zúzni a hitünket. Azért imádkozunk tehát, hogy a pápának legyen meg a bátorsága ezen ellenség elűzésére, aki a Vatikánba mindenütt belopódzott, és az Egyház szétzúzását akarja elérni. Önnek egyesülnie kellene velünk az imádságban, azon hívők imádságában, akik katolikusok akarnak maradni. Szerencsére a világon akadnak még olyan hívők, akik egyszerű és őszinte hitük által, amelyet gyermekkorukban a katekizmusban tanultak, az Egyházat meg fogják menteni. Fájdalmas arra gondolni, hogy olyan kevés egyházi személy és püspök van, akik hasonlóan e jó hívekhez és hű katolikusokhoz, ragaszkodnak hitükhöz, és vonakodnak attól, hogy protestánsokká váljanak és ezáltal a szkizmához és az eretnekséghez csatlakozzanak.”

Nem tudom, hogyan fog Newcastle püspöke erre a levélre reagálni. De Önök láthatják azt a tragédiát, amelyet most élünk át. Nekünk hívőknek kell maradnunk. Nem szabad félnünk. Ha az Egyház ama hitéhez ragaszkodunk, amelyet a tridenti zsinat fogalmazott meg, láthatjuk, hogy éppen ez a zsinat fejezte ki világosan a szentmiseáldozatról szóló katolikus tanítást. Kimondta: „Ez a katolikus hit, amellyel kapcsolatban mi, akik a Szentlélek támogatásával ezen a zsinaton összegyűltünk, azt követeljük, hogy minden hívő úgy őrizze meg, ahogy eddig mindig tanítva, és ezután is az idők végezetéig tanítva lesz.” Ez a katolikus tan, amelyet a tridenti zsinat tanít. Ez az a tan, amit az Egyház örökké tanított nekünk, és ez azt jelenti, hogy az idők végezetéig ez lesz érvényes. Mi ehhez ragaszkodunk. Ameddig ezt tesszük, nem lehetünk az Egyházon kívül. Ez lehetetlen.

Kérjük a Boldogságos Szűz Máriát, hogy segítsen nekünk. Hozzá könyörögjünk, aki, mint senki más, a szentmiseáldozatot mindenen felül tiszteli és mélységesen megérti. Kérjük őt, hogy a szentmiseáldozat és a legszentebb eucharisztia e nagy titkába mélyen behatolhassunk, hogy egész életünk alatt és egy napon az örök üdvösségben abból élhessünk. Ámen. (katolikus honlap.hu)