Létezik egyáltalán egy „zsinati-egyház” vagy sem?

2013.08.24 19:53

Létezik egyáltalán egy „zsinati-egyház” vagy sem?

(forrás: www.mitderimmaculata.blogspot.fr – 2013. június 12.)

 

[Előzmény: az FSSPX németországi disztrikt hivatalos újságjának, a Mitteilungsblatt-nak 2013. júniusi számában Pater Schmidberger újfent nekirontott a Brilon Wald-i karmelitáknak és papjuknak, valamint mindazoknak, akik őt és a Pius Közösség vezetőségét nem követik a mai Rómával kötendő egyezség akarásában és dicsőítésében. Schmidberger atya (aki 1983-tól 1994-ig a közösség rendfőnöke volt, és aki a legradikálisabban harcolt mindig Róma ellen – amit számtalan megjelentetett írása bizonyít) vezércikkére az interneten megjelent egy válasz – a következő cikkben ebből közlök részleteket.]

Schmidberger atya [akit a cikk írója nem nevez meg, csak körülír – persze oly módon, hogy mindenki számára felismerhető] miközben támadja a „vakbuzgókat” – akik továbbra is ragaszkodnak a közösség 40 évig képviselt álláspontjához, miszerint csak akkor jöhet létre a kiegyezés Rómával, ha az megtér – a következő módon érvel azon állítás ellen, miszerint ma Rómában egy „zsinati egyház” működik: „A vakbuzgók zsinati egyházról beszélnek és ez alatt egy másik egyházat értenek. Csakhogy nincs másik egyház, mint a konkrét római-katolikus Egyház, mely persze jelenleg átitatódott a liberális szellemtől, ezáltal eltorzított és csaknem felismerhetetlen lett.”
     Schmidberger atya ezen állítását a következőképpen indokolja: „A klasszikus filozófia szerint a malum privatio boni, azaz a baj, illetve gonosz a jótól való megfosztás, tehát nem magától létező szubsztancia. Más szóval: a jó és a rossz, Isten és az ördög nem ugyanazon a síkon egymással küzdő princípium. Sokkal inkább Isten az abszolútum, és még maga az ördög sem teljesen független tőle. Ez nem egy önálló gonosz szubsztancia, hanem ellenkezőleg mint a fény angyala lett teremtve, aki saját gonosz akaratából lett ördög. Ha a gonoszat mint önálló szubsztanciát értelmezzük, akkor kikerülhetetlenül a perzsák dualizmusához és a manicheizmus tévtanához jutunk.”
     [A lexikonból: Szubsztancia: „Minden létező legáltalánosabb és legbensőbb lényege, amelynek oka önmagában van, és amely minden átalakulásnál megmarad.”]

Aha. Ehelyütt üdvözlendő lett volna, ha a szubsztancia fogalmát egy kicsit közelebbről magyarázza meg az atya. Nekünk, katolikusoknak ez a kifejezés leginkább az átlényegülés-tanból ismert, vagyis abból a tanból, mely kimondja, hogy az átváltoztatásnál a szentmisében a kenyér szubsztanciájából Krisztus Teste, a bor szubsztanciájából Urunk Drágalátos Vére lesz. A kenyérből és a borból ezért csak a színek maradnak meg, az akcidensek [járulékok], tehát a kinézés, az íz, a szag stb., míg a tényleges, ezek alatt fekvő valóság megváltozott.
     Ugyancsak nem lenne talán egészen érdektelen már itt utalni arra, hogy a járulékoknak is van létük, még akkor is, ha ehhez egy hordozóra van szükségük, és hogy a járulékos változások éppenséggel a szubsztanciára is hatással vannak, és olyan mértékűek lehetnek, hogy magát a szubsztanciát érintik. Ha például egy konszekrált ostyát feloldanak, akkor a színnel együtt a szubsztancia is eltűnik, ha a Drágalátos Vért tartalmazó kehelybe olyan sok vizet öntenek, hogy abban a bor feloldódik, akkor a szubsztancia is eltűnik.

Még akkor is, ha a gonosz önmagában bizonyára nem szubsztancia (de nem is járulék, mert hiszen nincs saját léte), hanem a jóban való hiányból áll, ez a hiány a maga részéről végülis egy szubsztanciához tapad, és csökkenti – legalábbis akcidentálisan – annak jóságát és létét (hiszen bonum et ens convertuntur, a jó és a lét felcserélhető).
     Így tehát az ördög ugyan egy csinált szubsztancia, de mégis csak szubsztancia, mégpedig olyan szubsztancia, mely egy privatio boni-t visel magában, azaz ami a saját gonosz akaratából lett gonosz. A Sátánt tehát igenis önálló gonosz szubsztanciának lehet nevezni, jóllehet mint teremtmény Istentől függ, és Istennel semmi esetre sem áll azonos szinten.
     Schmidberger atya érvelésében tehát egybemossa az absztrakt gonoszat és a konkrét ördögöt (ahogy ezt sok modernista teszi), ráadásul tagadja a teremtett szubsztanciát, illetve összekeveri a szubsztanciát Isten független és saját magából létezésével, és így jut el ahhoz a téves következtetéshez, hogy aki a Sátánt (számára azonos a „gonosszal”) önálló gonosz szubsztanciának tekinti, az a perzsák és a manicheisták dualizmusát fogadja el.

Schmidberger atya vezércikkében arra is figyelmeztet, hogy nekünk a „zsinat-egyház” kifejezés használatánál mindig tudnunk kell, „hogy nem egy ténylegesen létező másik egyházról beszélünk, hanem az igaz római-katolikus Egyház eltorzulásáról és hanyatlásáról”. – Eszerint tehát egy valóságosan létező ördögről sem beszélhetünk, hanem csak az igazi szent angyal bukásáról?
     Az atya tovább: „Más szóval: A zsinati egyház nem egy intézmény, hanem egy gondolkodásmód, a liberális, modernista, nem-katolikus gondolkodás kifejeződése. A gyom messzemenően elnyomta a búzát, egyes szántóföldeken az Egyházat már egyáltalán nem lehet tőle látni. És még egy másik képet használva: egy emberi test, melyet a rák roncsol, még mindig jó; a rákot, nem a beteg testet kell leküzdeni. Így történik ez az Egyházzal, Krisztus misztikus Testével is. Nem a beteg, de mégis Isten által odahelyezett egyházi auktoritás ellen kell küzdeni, hanem a súlyos betegség ellen, mely az auktoritást megtámadta.”
     Ha szabad ezt az érvelést megint az ördögre vonatkoztatnunk, akit az atya maga hozott fel példaként, ezt kell mondanunk: Az ördög nem intézmény, nem realitás, hanem egy gondolkodásmód. Őt csak a gyom takarja el, alatta még mindig jó, tehát csak a rákja ellen kell küzdeni? Valóban, igaz, hogy az ördög tényleg csak egy beteg angyal? Milyen messze vagyunk még akkor a modernizmustól, ahol folyton ugyanilyen állításokkal találkozunk? (Az, hogy az ördög még mindig birtokolja a jó angyali természet adottságait, nem tartozik ide, most csak annyit, hogy az ördög ezt az eredetileg jó természetet akarata gonoszsága által egészen a gonosz szolgálatába állította.)

A kérdés lényege tehát így hangzik: Létezik a zsinati egyház vagy sem?

Ha Schmidberger atya kissé kusza érvelését az ördöggel követjük, akkor mintegy így fogalmazhatunk: A zsinati-egyház csak egy privatio, azaz az igaz katolikus Egyház hiánya, mint ilyen tehát a valóságban nem is létezik, legalábbis intézményként nem, hanem legfeljebb mint egy gondolkodásmód vagy betegség. Az, amit a vakbuzgók a zsinati-egyháznak tartanak, a mi jóságos, szent katolikus Egyházunk, aki súlyos rákbetegségben szenved. Ezért ahelyett, hogy ellene küzdenénk, inkább segítségére kell sietnünk, hogy kigyógyítsuk a rákból.

Ezért mindenekelőtt ezt a kérdést kell elfogulatlanul tisztáznunk: Létezik a zsinati-egyház valóban, létezik-e tényleg, ahogy a katolikus Egyháztól különböző intézmények léteznek vagy sem?
     Ha ugyanis csak egy Egyház létezik, és az összes többi eretnek és szakadár „egyházak” nem mások, mint ez az egyetlen Egyház, csak éppen a ráktól eltorzítva, akkor máris a zsinati ökumenizmus kellős közepén találjuk magunkat. Ha az ördög csak a gonosz jeligéje, akkor valójában nem is létezik, akkor nyugodtan „búcsút vehetünk” tőle, ahogy sok modernista teszi. Ellenben, ha az ördög egy eredendően jó angyal maradt továbbra is, aki csak „beteg”, tehát gyógyítható is, akkor egy Origenes vagy Hans Urs von Balthasar apokastazis-tanához érkezünk. És ha a teremtett szubsztanciát tagadjuk és ehhez még talán az akcidensek reális létét is, akkor nem marad számunkra más, mint a monizmus vagy a panteizmus. Ebből láthatjuk, hova jutunk, ha már nem világosan és rendesen gondolkodunk.

Hogy ne kalandozzunk el az ilyen vad spekulációk sűrűjében, a kérdést egészen praktikusan és történelmileg próbáljuk megoldani. Közismert, hogy a katolikus Egyházat Urunk Jézus Krisztus alapította. Ehhez tanítványokat hívott, akik közül egyet a többiek vezetőjének tett meg, és rájuk bízta a vezetés, a tanítás és a megszentelés háromszoros egyházi hivatalát, hogy ezáltal az Ő örökébe lépjenek, hiszen Ő „az út, az igazság és az élet”. E célból hátrahagyta nekik saját tanát, a szentmiseáldozatot és az ebből folyó szentségeket, és megajándékozta őket a Szentlélek különös támogatásával, mely őket hivataluk gyakorlásában vezeti, és az Egyház csalatkozhatatlanságát a hit, az erkölcs, a fegyelem és a liturgia dolgaiban garantálja. Ezzel Pünkösdkor a Szentlélek leszállásával az apostolokra Jézus Krisztus Egyházának alapítása befejeződött. Ettől kezdve lényegileg változatlanul ismerjük mint az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházat, melynek látható feje a római pápa mint Péter utóda és Krisztus Helytartója, és amit ő és a vele egységben levő püspökök vezetnek.

Ha az ortodox keleti-„egyházak” példáját nézzük, akkor látjuk, hogy ezek eredete az ú. n. nagy keleti egyházszakadásra vezethető vissza, amikor körülbelül 1000-ben kiszakadtak a katolikus Egyházból. Jóllehet sok mindent átvettek a katolikus Egyháztól, köztük nem utolsósorban a hét szentséget, de a pápával való közösséget feladták, és ezáltal már nem tartoznak a katolikus Egyházhoz, önálló, „autokephal” intézmények lettek mindegyik a maga saját fejével. Mi „orosz-ortodox”, „görög-ortodox”, „szerb-ortodox” stb. „egyházakként” ismerjük őket. Ezeknél valóságosan létező egyházhoz hasonló képződményekről van szó hierarchiával, papokkal és a hozzájuk tartozó hívekkel, akik azonban se nem Jézus Krisztus Egyháza, se nem ennek részegyházaihoz tartoznak.
     Világosabb a különbség azon közösségeknél, melyek az ú. n. reformációból keletkeztek. Ezek a 16. században alakultak vagy ezután, és olyan illusztris alapítóknak köszönhetik létüket, mint Luther Márton, Kálvin János és Zwingli Huldreich. Bár ők már nagyon keveset vettek át a katolikus Egyháztól (lényegében csak a Szentírást és a keresztséget), és magát a katolikus egyház-fogalmat és természetesen a hierarchiát is elutasították, mégis olyan közösségeket alapítottak, melyek gyakran bizonyos, az Egyházat utánzó struktúrát alkotnak „püspökökkel” és „pásztorokkal” – persze felszentelés nélkül –, és magukat különösen manapság ismét „egyházaknak” nevezik, mint például a különböző „tartományi egyházak”, az „evangélikus egyház” stb. Igen, ezen „egyházak” soraiban komoly felzúdulás támadt, amikor 2000-ben a „Dominus Jesus” dokumentumban Ratzinger bíboros által csak „egyházi közösségeknek” lettek kijelentve.

Ezek szerint megállapíthatjuk, hogy léteznek az igaz katolikus Egyháztól különböző intézmények, melyek mégis Krisztus Egyházát utánozzák, és többnyire az ettől történt szakadásból származnak, és ezért „egyházaknak” akarnak számítani, és a mai nyelvhasználatban így is nevezik őket.
     Hogyan állunk ezek után a „zsinati-egyházzal”? Vajon ezt is mint egy önálló, Krisztus Egyházától különböző alakzatnak lehet-e meghatározni és történelmileg bemutatni, mint az előzőeket?

Miként már a név mutatja, a „zsinati-egyház” – melynek neve egyébként Benelli érsektől származik – a „zsinatra”, nevezetesen a II. Vatikáni Zsinatra hivatkozik, ami 1962-től 1965-ig tartott. Jellemző, hogy ez a zsinat sok újító – akik egy „új egyházról” álmodoztak – optikájában „új pünkösdként” jelent meg, vagyis annak az egyháznak a születési órájaként, melyet mi „boldog” II. János Pállal együtt „az új advent egyházának” nevezhetünk. Tehát a kérdés ez: Ez „az új advent egyháza” valóban Jézus Krisztus Egyháza-e?
     Alapításának éve nem egyezik meg a katolikus Egyházéval, mert ez utóbbi csaknem kétezer évvel idősebb. Alapítója sem Urunk Jézus Krisztus, hanem VI. Pál „zsinati pápa” XXIII. János „előfutárával” és „úttörőjével” (XXIII. János valóban egészen ilyen értelemben tudatosan nem a kedvenc tanítvány, hanem a keresztelő után nevezte magát Jánosnak).
     Eszerint ez az „egyház” saját tannal rendelkezik, mely a „Dignitatis Humanae”, a II. Vatikáni Zsinat vallásszabadságról szóló dokumentumában összegződik, és úgy foglalható össze mint a korábbi pápáktól állandóan és folyamatosan elítélt és az Egyház lététől idegen és ellenséges liberalizmus.
     Még VI. Pál, az alapító megadta ennek az új „egyháznak” az ő saját „új miséjét” és az új szentségeit, míg a két alapító atya után magát II. János Pálnak nevező pápa ennek új diszciplínáját az 1983-as új egyházjogba öntötte, mialatt kifejezetten XXIII: Jánosra hivatkozott, akitől az új egyházjog eredeti ötlete eredt, csakúgy, ahogy a zsinaté is, és az új kódex promulgációjához kiadott „Sacrae Disciplinae Leges” bullájában azt hangsúlyozta, hogy ez „világosan megfelel az egyház lényegének, mely egészen általánosan mindenekelőtt a II. Vatikáni Zsinat tanítóhivatala által és különösen annak egyházat érintő tanításában lett lefektetve”. „Igen, ezt az új kódexet bizonyos értelemben úgy kell felfogni, mint e tan (azaz a zsinati egyházkép) kánoni nyelvre történő lefordításának, átültetésének nagy igyekezetét.”
     Valamivel lejjebb a szövegben a „nagy” János Pál a kódexről, mint a „II. Vatikáni Zsinat által bemutatott tan teljessé válásáról” beszél. És minden további nélkül bevallja, „hogy azon alapvető új, ami, anélkül hogy bármikor eltértek volna az Egyház törvényhozói hagyományától, a II. Vatikáni Zsinatban megtalálható, különösen, ami az egyházról szóló tanítást illeti, adja az új kódexben is az újat”.
     Tehát „a II. Vatikáni Zsinat saját tanítóhivatalával” van dolgunk, mely nekünk „az egyház lényegéről” egy új tant ad, melyben az „egyház képéről” valami „alapvetően új” található, és ami itt „egyházjogi nyelvre” lesz lefordítva. Miként lehetne ennél világosabban kimondani, hogy itt egy új „egyház” keletkezett, melynek saját tanítóhivatallal (a II. Vatikáni Zsinatéval), új tannal és új egyházértelmezéssel, és ezzel természetesen újra strukturált joggal kell rendelkeznie? Ezzel minden elem együtt van, hogy egy új és ezért a katolikus Egyháztól mindenképpen különböző „egyházról” beszéljünk: egy „új pünkösd”, egy új tanítóhivatal, egy új tan, új szentségek, új fegyelmi rend.
     És bár ez az új „egyház” azon nyomban egészen világosan mindenütt manifesztálódott, például a régi templomok átépítésével, melyek az új liturgiának már nem feleltek meg, és legalább egy „népoltár” által alkalmazkodniuk kellett, vagy az új misekönyvek, énekeskönyvek, miseruhák stb., mind ezek ellenére a „zsinati-egyház” nem egy „valóságosan létező másik egyház” lenne, nem intézmény, hanem csupán egy „gondolkodásmód”? A „népoltár” pusztán egy új „gondolkodásmód”, vagy egy nagyonis valóságosan létező – többnyire nagyon masszív – tuskó? Amire csak egyszerűen úgy kell néznünk, mintha nem lenne ott, hogy ismét a katolikus templomban találjuk magunkat?

Akkor is, ha ez a „liberális, modernista, nem-katolikus gondolkodás ábrázolása”, ahogy Schmidberger atya nevezi, a katolikus Egyházon belül terjeszkedik, a templom épületekben, a plébániákban, a püspökségekben, még magában a Vatikánban, akkor is egy önálló, Krisztus Egyházától lényegében idegen valóság és az is marad, és ilyennek is látszik, ahogy például ezt a „népoltár” is mutatja. Vagy be kellene a szemünket csukni, hogy többé ne vegyük észre, ahogy mindenütt a szemináriumokban, a szerzetesházakban, az iskolákban, a családokban ezek a túlontúl látható és érzékelhető jelenségek elharapózódnak, új bibliákkal, új katekizmusokkal, új és divatos szerzetesi ruhákkal (ha egyáltalán még hordanak ilyet), újfajta teológiával, szentimentális karizmatikus jámborsággal váltakozva az agnosztikus racionalizmussal? És ez ne lenne egy új, ne lenne egy más „egyház”, ami itt terpeszkedik? Ha már mindenképpen a rákos daganattal való hasonlatot akarjuk elstrapálni: A rákos daganat nem realitás? Nem éppen ez alkot egy romboló idegen testet a betegben? Nem mint ilyet kell legyőzni és eltüntetni, ha a betegnek segíteni akarnak? A válasz tehát ez: A rákos daganat nem a páciens, és a „zsinati-egyház” nem a katolikus Egyház.

Nem igazán új, hogy egy ilyen új és hamis „egyházat” valódi egyházi hivatal- és tisztségviselők alapítanak. Kimondhatjuk, hogy csaknem ez a szabály. Vagy talán többségében nem katolikus püspökök, papok és szerzetesek voltak, akik a szakadár vagy eretnek „egyházak” bölcsőjénél álltak vagy az alapításban jelentős szerepet játszottak? Mindenesetre ami új és eddig teológiailag teljességgel megoldatlan, feldolgozatlan, az a pápák közreműködése. De ez akkor sem változtat semmit azon a megdönthetetlen tényen, hogy a „zsinati egyházzal” egy másik, az igaz katolikus Egyháztól különböző, felismerhető és érzékelhető valósággal és intézménnyel van dolgunk, melyet el kell utasítanunk, és ami ellen harcolnunk kell, ha a katolikus Egyházhoz hűek akarunk maradni.

Ehhez tartozik azon felsőbbségek elutasítása és azok ellen való harc is, akik eme „zsinati egyházhoz” tartoznak, mégha ők maguk a pápai trónon is ülnek. Vegyük például a magát „Ferencnek” és „Róma püspökének” nevező argentin szegények apostolát, aki a vatikáni vendégházban lakik, és ott naponta az új misét celebrálja (anélkül, hogy akár csak egyetlen egyszer is térdet hajtana), aki hivatalba lépésének napján már a „más vallások és más keresztény egyházak, illetve közösségek képviselőit fogadta a Vatikánban”, és eközben mindenkit arról biztosított, hogy „folytatni akarja az ökumenikus dialógust és a vallásokkal való párbeszédet a II. Vatikáni Zsinat szellemében”, és aki nemrégen a II. Vatikáni Zsinatot „az egyháztörténelem mérföldköveként” dicsőítette, és „a Szentlélek szép művének” nevezte, ami sajnos még „hiányosan van megvalósítva”, és aki afelett sajnálkozott, hogy olyan „hangok” is akadnak, akik „makacsok”, akik „egyáltalán nem akarnak előre, hanem hátra”, és aki újabban a „mindenki meg van váltva tant” prédikálta – vajon ez a férfi a „zsinati egyház” auktoritásának vallja magát és eszerint viselkedik, vagy mint a katolikus Egyház „beteg, de Istentől megtett” auktoritása?
     Ezért teljesen felfoghatatlan, hogyan juthat eszébe pont egy magát a „tradícióhoz” tartozó közösségnek, hogy a katolikus hívekkel elhitesse, hogy a zsinati szekta a katolikus Egyház, és nekünk kötelességünk egy ilyen pápa kezébe adnunk magunkat!

Ha a kiindulópontként szolgáló cikk ál-érvelésére tekintünk, a dolog még zavarosabb és még kísértetiesebb lesz. Schmidberger atya valójában nem állít mást, mint hogy a katolikus Egyház, Urunk Jézus Krisztus szeplőtelen menyasszonya a „liberális szellemmel átitatott”, zsinati egyházzá „torzult és csaknem felismerhetetlenné lett” és ezzel bizonyos értelemben a szent, fénnyel sugárzó angyalból csúnya, sötét ördöggé vált! És nekünk ennek az angyalnak segíteni kell, hogy újra szent angyal legyen, hiszen mégis csak beteg és ezért gyógyítható. Felfoghatatlan!


Ne kételkedjenek pozíciónk jogosságában!
Részlet Lefebvre érsek „Oltáraink áldozata” című művéből

Feltétlenül meg kell tartanunk állhatatosságunkat, világos ellenállásunkat és egy pillanatig sem szabad pozíciónk jogosságában kételkednünk. A hit, az erkölcsök és a liturgia sérülésének láttán nem szabad közömbösnek maradnunk. Ezt nem tehetjük!

Nem akarunk elszakadni az Egyháztól, ellenkezőleg; azt akarjuk, hogy az Egyház tovább létezzen! Egy egyház, mely szakít a saját múltjával, nem a katolikus Egyház többé! Csak egy katolikus Egyház létezik, az pedig az, amelyek a hagyományt folytatja.

Szakadárokként fogják önöket kezelni, de önök nem szakadárok. Azok, akik feladják az Egyház hagyományát, azok a szakadárok. Ezek azok, akik az Egyház hitét feladják, akik többé nem hisznek Urunk Jézus Krisztus valóságos jelenlétében az Oltáriszentségben, akik nem hisznek többé az áteredő bűnben, akik nem hisznek többé a megszentelő kegyelemben, akik nem hisznek többé az angyalokban és a démonokban: ezek azok, akik elszakadtak az Egyháztól. (katolikus -honlap.hu)