KALAUZ A KATOLIKUS VALLÁSBA VISSZATÉRŐKNEK

2014.09.22 10:08

Írta: Bilkei Ferenc székesfehérvári esperes-plébános
1942. 

 

1. FEJEZET

Bevezetés

Ez a könyvecske protestánsok számára íródott. Protestánsok alatt értem azokat a keresztény – vagy ha úgy tetszik keresztyén – testvéreinket, akiknek ősei a 400 év előtti nagy szakadás, az úgynevezett reformáció következtében a nagy keresztény katolikus közösségből kiváltak. Protestánsnak nevezzük a kálvinistákat, lutheránusokat vagy evangélikusokat, nazarénusokat, baptistákat, anglikánusokat, episcopalisokat, puritánokat, nonkonformistákat, quickereket, methodistákat, stb., stb. szóval azt a száz meg száz részre szakadozott kereszténységet, amely 400 év előtt katolikus keresztény volt, azonban Luther Márton kezdeményezése után új utakra tért, a biblia magyarázását minden ember egyéni jogának vallotta.

Jóakaratú, érdeklődő; kutató, a történelmet búvárló, igazságot, Istent kereső protestáns testvéreimnek írom ezt a könyvecskét. Azoknak, akik nem elégszenek meg a csupán egyoldalú tudással, hanem ismerni akarják azt a vallást, amelytől, mint ősi gyökértől a protestantizmus elszakadt; amely nemcsak hirdeti, de bizonyítja is, hogy ugyanazt tanítja, amit Krisztus és az ő apostolai hirdettek.
     Magam, apám és anyám is katolikusoknak születtünk ugyan, de őseim apai és anyai ágon protestánsok voltak. Kiskoromtól fogva protestánsok közelében éltem, évtizedek óta tanulmányozom a katolikus és protestáns vallás közti különbséget és nyíltan vallom, hogy a katolicizmus nyugodtan állhat a történelem ítélőszéke elé. Bátran hangoztathatja igazát, de bevallhatja katolikus testvéreinek tévedéseit is – voltak ilyenek is. Az igazságot keresem. Protestánsokról szólva, az ő álláspontjukat csak saját írásaikból vett idézetekkel bizonyítom. Nem elfogult katolikus szemüvegén, hanem az igazságot kereső történetíró tudásával nézem a világot. Ismertetni fogom a reformáció előtti kereszténységet, a reformáció történetét s a katolikus és protestáns vallás közt levő különbséget.

A katolicizmus ma az érdeklődés középpontjában áll. Óriási viharokat élt át és ma napról-napra többen tanulmányozzák. Anglia, Hollandia, Németország, Amerika protestánsai óriási vitairodalommal rendelkeznek. És példát adnak arra, hogy miként lehet szenvedély és elfogultság nélkül egyedül az igazságot keresni. Senkise tehet közülük arról, hogy milyen vallásban született és miben nevelték, azonban az igazságot kereső embernek természetes joga, sőt kötelessége, hogy a dolgok eredetét kutassa és a józan ész becsületes jóakaratával iparkodjék megérteni azt, hogy a mostani helyzet miből és hogyan lett azzá, ami.
     A többi az Isten dolga, akihez alázatos imádsággal kell könyörögnünk, hogy adja kegyelmét az Ö igazságának megismerésére. Mert hiszen az élet végén, az örök Ítélőbíró színe előtt mindenkinek arról is be kell számolnia, hogy kereste-e és követte-e az igazságot?

Az ítélet nem a miénk, hanem az Istené.

 

A keresztény vallás a protestantizmus előtt

A protestánsok azt állítják, hogy „a katolikus egyház eltávolodott a tiszta evangéliumtól s ezért a reformátorok: Luther, Kálvin, Zwingli az evangyeliom szerint reformálták az egyházat vagyis visszavitték eredeti formájára, amilyen az apostolok idejében volt”. (Lévay Lajos: Kis hitoktató 62.)
     Mikor a kereszténység 300 esztendős üldöztetés után szabad lett, megkezdte Európa meghódítását. 300-400 év alatt egész Európa valóban keresztény is lett. Akik addig titokban gyakorolták vallásukat, a pápa, a püspökök és a papok vezérlete alatt szervezkedtek, szebbnél-szebb templomokat építettek. Hogy a római pápának, Krisztus helyettesének mekkora tekintélye volt. kitűnik abból is, hogy Nagy Konstantin császár Rómában 323-ban Szent Péter apostol sírja fölé egy gyönyörű templomot építtetett. Szent Péter csontjait ugyanazon helyen, hol vértanúságot szenvedett, színezüst koporsóba tétette, föléje drága kövekből kirakott oltárt építtetett, s a sír fölé 150 font súlyú színarany keresztet állíttatott. A sírra ezt íratta: „Ezt a királyi helyet Konstantin császár és Ilona ékesítette arannyal.” Mindez most is megvan a Szent Péter templom főoltára alatt.

A pápák hatalma és tekintélye óriási lett. A császárok és királyok földi dolgaikban kormányozták alattvalóikat, a pápák, püspökök, papok pedig a lelkiekben nevelték a népeket. A két hatalom egyetértve kiegészítette egymást. A királyi koronát a pápa ajándékozta, a koronázást az egyházi férfiak végezték, s a fejedelmek anyagiakban segítették a lelkek elöljáróit. Így fejlődött ki „a lelkek országa” a Civitas Dei.
     A világi papságnak nagyszerű segítői voltak a szerzetesek. Már a IV. században számos kolostort alapítottak. A bencések, a ciszterciták, ferencrendi barátok (a nép barátai) nemcsak prédikáltak, gyóntattak, hanem erdőket irtottak, földmívelésre, iparra tanították az embereket. A céhek az egyház befolyása alatt állottak. Védőszentjeik voltak, az iparosok mindenkor testületileg vettek részt az istentiszteleteken. A papság állította föl a kis és nagy iskolákat, egyetemeket, könyvtárakat, az övé volt a tanítás munkája. A könyvmásolás gyönyörű művészetét s ezzel együtt a szent könyvek, valamint a klasszikus költészet fönntartását főleg az Egyháznak köszönhetjük. De ők tanították a többi művészeteket is, nemcsak az építés művészetét, hanem a festészet, szobrászat is egészen a reformációig szinte kizárólag egyházi, vallásos alapon fejlődött. Rafael, Michelangelo oly remekműveket alkottak, amelyeknek ma is csodájára jár a világ. A papság építette a nekik ajándékozott rengeteg vagyonból a kórházakat, a kolostorokban találtak az utasok mindenkor nemcsak szállást, de védelmet is. Az egyházi lovagrendek váltották ki a pogányok fogságába esett keresztényeket. Sőt egyházi pénzintézetek is alakultak arra a célra, hogy az adósokat az uzsorások karmai közül kiszabadítsák.

A katolikus Egyház indította meg a keresztes hadjáratokat, amelyeknél ideálisabb, gyönyörűbb vállalkozása soha nem volt az emberiségnek. Az emberek százezrei és milliói egy-egy prédikáló szerzetes lelkesítő szavára otthagyták otthonukat, családjukat azért, hogy felszabadítsák Krisztus Urunk születésének, életének és halálának színhelyét a pogányok zsarnok uralma alól. A papi hivatás nyitva állott a legegyszerűbb jobbágy gyermeke előtt is, s akiben tehetség volt, felemelkedett az ország első hivatalaiba is. Ez volt az igazi nemes demokrácia.

Igaz-e az, hogy a kereszténység a protestantizmus előtt sötétségben, butaságban elaljasodott? Nem igaz!

Ha a keresztény Európát összehasonlítjuk Ázsia, Afrika, Amerika népeinek sötét elmaradottságával, el kell ismernünk, hogy nagyszerű haladását, az embernek az állati sorból emberi méltóságra való emelését, a felebaráti szeretet csodás alkotásait, gazdagságát, műveltségét, elsősorban a katolikus vallásnak köszönhette.
     Igaz e tehát az, hogy az Egyház eltávozott az evangyeliomtól? Az evangyeliomtól nem távozott el, hanem 15 százesztendő alatt oly csodálatos erőbe, hatalomba és fénybe fejlődött, amilyenre példa az egész világtörténelemben nem volt. Hogy voltak hibái is – tudjuk és nem is fogjuk elhallgatni, azonban azt le kell szögezni, hogy az Egyház roppant nagysága és ereje abban az egységes szervezetben volt, amelyet a protestantizmus megbontott.

Magyarország
a katolikus vallásnak köszönheti fönnmaradását. Szent István nemcsak megkereszteltette, meg is nevelte a néhány százezerre leolvadt magyarságot. A szerzetesek a kalandvágyó, rablásból élő magyar népet békés munkára nevelték, földmívelésre, állattenyésztésre tanították. Minden 10 falu templomot épített, a nagyobb helyeken, mint Székesfehérvárott, Veszprémben, Esztergomban, Pécsett gyönyörű székesegyház épült, amelyet nemcsak a magyar nép, de a külföldiek is megcsodáltak. A királyok fő tanácsadói papok voltak. A legfontosabb hivatalokat: a kancellári tisztet, a pénzverdék felügyeletét stb. papokra bízták. Követségekbe papokat küldtek. A birtokosok okmányok szerkesztésére, vizsgálatok végzésére papokat alkalmaztak, a hites helyek egyedül a káptalanoknál és szerzetházaknál voltak. A bencéseknek 54, a cisztercitáknak 27, a premontreieknek 21, a templáriusoknak 70, a ferencrendi barátoknak, a nép barátainak százakra menő kolostoruk volt. Mint Európában mindenütt, itt is nagyszámú és magas színvonalon álló iskolákat tartottak fönn. A budai egyetemet a budai prépost igazgatta. A pécsi egyetem, amelynek igazgatója a pécsi püspök volt, 1526-ban 2000 hallgatóval dicsekedett, akik közül 300 esett el a mohácsi csatában.
     A magyar fiúkat szerzetesek, a magyar hajadonokat apácák nevelték, köztük a magyar föld legékesebb liliomát, boldog Margitot, IV. Béla király leányát.

Gyulai Pál a magyar költészetről
Gyulai Pál, protestáns tanár, a magyar irodalomtörténet alapos ismerője szerint „legrégibb lyrai költeményeinkben a magyar hazafiság eszményeit a katolicizmus és a királyság fejezik ki. Szűz Mária Magyarország védasszonya, vallásos és hazafias kultusz tárgya. Szent István és Szent László nemzeti védszentek, a keresztény hit és nemzeti dicsőség hősei. Szent István jobbkeze nemzeti ereklye. Szent László delitermetű és oroszlánszívű lovag, két országban tündöklik Magyar- és Mennyországban. E két országért lelkesül a hazafi s a magyar korona az isteni pártfogás, királyi jogai nemzeti szabadság jelképe, földi és mennyei hazájának összekötő kapcsa.”
     A magyarok a reformáció előtt valamennyien katolikusok voltak. Szent István rövid idő alatt a katolikus hitre térítette a pogány magyarokat. A térítést szigorúsággal eszközölte, azonban még nagyobb volt a hatása annak, hogy a nép Istvánt, annak Imre fiát, szent Lászlót, boldog Margitot valóban szenteknek tartotta és szentekként tisztelte. Az egész ország katolikus volt és Szűz Mária országának nevezték A vasárnapot szigorúan megünnepelték, szentmisét, prédikációt mindenki hallgatott. A böjtöt annyira szigorúan megtartották, hogy pl. az olasz munkásokat, akik húshagyó hétfőn és kedden húst ettek, kikergették az országból. Aki húsvéti gyónását saját hibájából elmulasztotta, azt nem részesítették egyházi temetésben, hanem a temetőn kívül földelték el. Az eltérés tehát mindenütt csak kivétel lehetett.
     Hogy az egész ország mennyire katolikus volt, kitűnik a Hunyadiak korából, akik röviddel a reformáció kezdete előtt álltak országunk élén. Hunyadi János szentéletű ember volt, az olvasót mindig a kardja markolatán hordozta, a török ellen Szűz Máriás lobogóval vezette katonáit. Belső lelki barátja volt szent Kapisztrán János, akivel együtt keresztes hadjáratokban verték, űzték a törököket. Mátyás király (1458-1490) is katolikus király volt. Ha voltak is hibái, ha erőszakoskodott is némelykor az Egyházzal szemben, de általában a katolikus Egyház tekintélyét mindenek fölött tisztelte, a fő állami hivatalokba papokat ültetett, mind papok voltak a kancellár, a pénzverdék felügyelője, a diplomaták, a tanácsadók; a nagy és kis iskolákat mind papok vezették s az egész ország katolikus jellegéhez szó sem férhetett. Pedig Mátyás király koránál ragyogóbb, erősebb, tekintélyesebb kora nem volt hazánknak, legfeljebb Szent László és Nagy Lajos korában.

Mit mondott a római pápa a magyarokról?
A cseheket és lengyeleket mint erkölcstelen népet bélyegezték meg a pápai jelentések. A magyarokat azonban csak szilajságuk és a más jószágainak nem tisztelése miatt rótták meg. Hithűségüket, a római szentszékhez való ragaszkodásukat mindig dicsérték, sőt mintaképnek állították a többi népek elé, akiktől mindnyájan tanulhattak.

Miért ragaszkodtak a magyarok a római szentszékhez?
Nemcsak azért, mert a pápa a keresztény katolikus hit földi feje és vezére, és mert az egész ország katolikus volt, hanem azért is, mert a pápák évszázadokon keresztül megszámlálhatatlan pénzzel, katonasággal és hadi felszereléssel támogatták az országot, főleg a törökkel szemben. Egész Európában az összes uralkodók közt egyedül a pápáknak volt helyes politikájuk a keresztény népek és kultúrájuk védelmére.
     A többi fejedelmek féltékenykedésből és hatalmi vágyból egymás ellen törtek, a pápák egyedül állottak a magyar nemzet védelmére anyagi és erkölcsi támogatásukkal, mert tudták, hogy ha Magyarország elvész, vele együtt elveszhet az egész nyugati kultúra is. Ezért történt, hogy mikor a szerencsétlen II. Lajos idejében a protestáns brandenburgi Györgynek a köpenye alatt és Mária királyné védelmében protestáns papok jöttek a királyi udvarba és a római pápa ellen izgattak, a főurak megjelentek a királyi pár előtt és kijelentették, hogy ha a konkolyhintőket el nem távolítják, és a Szentszék ellen bárki szólani merészel, azt akár őfelségeik szeme láttára összeaprítják.
     A mohácsi vészig nem is vert gyökeret Magyarországon a protestantizmus, hanem csak egyedül a németek közt a Szepességben és Erdélyben, továbbá a tótok közt a Felvidéken.

 

Mik voltak a katolikus Egyház hibái a protestantizmus előtt?

A katolikus egyház Nagy Konstantin után 1200 esztendőn keresztül szabadon fejlődött. Ereje és hatalma hihetetlen módon megnőtt. Fölötte állott a királyoknak és országoknak. A pápa adta a koronákat, s ha egy király eltért a törvényes úttól, a pápa felmentette népét a hűségeskü alól. (Ez történt pl. II. Endre magyar királyunkkal, amikor az adószedést, zsidókra és izmaelitákra bízta.)

A gazdag Egyház
A hatalommal együtt járt a gazdagság. Mivel a papság vezetése mellett épültek a templomok, iskolák, kórházak, szegényházak, a katolikus vallás vezetett az építészetben, művészetben, irodalomban, népnevelésben, sőt óriási befolyása volt a hadvezetésre (pl. a keresztes hadjáratokat, a törökök elleni háborúkat a pápa szervezte és támogatta) igen sokan igen nagy vagyonokat bíztak az Egyházra. Ha ez az óriási vagyon és hatalom kizárólag csak arra a célra fordíttatott volna, amire az alapítók szánták, nem lett volna baj. Azonban a papok is emberek voltak. A nagy hatalommal és gazdagsággal együtt járt, hogy nem egy egyházi férfiú is kezdett fényűző, kényelmes életet élni, úgy mint a világi magyarok. A nagy birtokkal együtt járt az ország védelmének kötelezettsége, a hadviselés. Így a papok lelki hivataluk mellett katonáik vezérei is lettek.

A hatalmas, előkelő családok papokká nevelték gyermekeiket, hogy a hatalmas papi birtokokba beleülhessenek. Sőt a századok folyama alatt lassankint arra törekedtek, hogy az előkelő papi állásokba ők maguk nevezzék ki a maguk embereit, rokonaikat vagy velük egyetértő jóbarátaikat. Sok főpap nem elégedett meg egy állással, hanem több püspökséget, apátságot stb. is kezelt, természetesen nem a velejáró kötelességért, hanem a jövedelemért. (Mátyás király a 7 éves Estei Hyppolitot tette meg a pápa ellenére esztergomi érseknek.) A fejedelmek még a pápai szék betöltésébe is döntő befolyást akartak gyakorolni. Ezek miatt volt a nagy összeütközés a világi hatalom és VII. Gergely pápa (1073-1085) között, aki az Egyház lelki erejét nem akarta kiszolgáltatni a világi uraknak. Az ö mélyreható újításai századokon keresztül éreztették is tisztító hatásukat.

Proletár papság
A főpapok mellett gazdagok lettek maguk a templomok is. Sok ember tett alapítványokat azért, hogy a lelke üdvösségéért szentmiséket mondjanak. Mivel sok ilyen misealapítvány volt, sok pap is kellett. Mivel a jobbágy gyermekéből is lehetett pap, természetesen sok szegényember fia ment a papi pályára. Így lett egyes helyeken túlságosan nagy a papok száma. Pl. Kölnben 5000 volt a papok és apácák száma. Straßburgban a székesegyház szolgálatában volt 36 kanonok, 38 káplán és 65 olyan pap, akinek csak a misemondás volt a kötelessége. Az alapítványok eleinte tisztességesen eltartották a papokat, később, mikor a pénz elértéktelenedett, az alsó papság közül sokan nyomorogtak. Tehát a főpapság nagyon gazdag, az alsó papság pedig igen szegény volt. Ezek lettek a proletár papok, akik tele voltak elégedetlenséggel, panasszal, sőt a lázadás szellemével, s ha a sors úgy hozta, szívesen állottak azok mellé, akik jobb megélhetést ígértek nekik. Csak vezér kellett s ők szívesen tódultak a zászlaja alá.

A pogány irodalom
A régi görög és római pogány világnak nagyszerű művészete és irodalma volt. A reformáció előtt divatba jöttek ezek a pogány költők és művészek. A királyok, fejedelmek fölkutatták a régi költeményeket és műtárgyakat. Természetes, hogy a főpapság sem maradt mögöttük, hiszen ha valaki, az Egyház mindig támogatója volt az irodalomnak és művészeteknek. A kolostorokban nemcsak a szentírást és a szentatyák műveit másolták, hanem a pogány írók műveit is. Ezzel együtt járt, hogy a pogány szellem megrontotta a kereszténység tiszta gondolatvilágát.

Az erkölcsök hanyatlása
Mindezekből következett az erkölcsök hanyatlása. A pogánysággal, háborúskodással, katonáskodással foglalkozó papság nem élte azt a tiszta életet, amelyet Krisztus és az Egyház szelleme tőle követelt. A romlottság még a pápai udvarban is felütötte a fejét és főleg VI. Sándor alatt sötét példát adott. VI. Sándor mint nős és gyermekes családapa ment a papi pályára. Kitűnő politikai tehetség volt, azonban ezt elhomályosította az a körülmény, hogy nagyon szerette gyermekeit, akik botrányos életet folytattak, sőt a mérgezések, orgyilkosságok sem hiányoztak az életükből. Mennél előkelőbb volt a pápa állása, annál nagyobb árnyékot vetettek rá ezek a botrányok. Igaz, hogy az Egyház ellenségei sok mindenfélével meg is toldották ezeket a szomorú dolgokat, azonban VI. Sándor pápa uralkodása (1492-1503) a katolikus Egyház legsötétebb lapjaira tartozik.

 

Mire lett volna nagy szükség?

Reformra. Egy olyan pápára, aki mint VII. Gergely, megtisztította volna az Egyházat a silány, üreslelkű emberektől. Aki újra fölélesztette volna Krisztus szellemét, megerősítette volna a jókat és eltávolította volna a rosszakat. Aki szembe mert volna szállni a császárokkal és királyokkal, hogy visszaszorítsa őket az Egyház területén való kalózkodástól. Egy assisi szent Ferencre lett volna szükség, aki tiszteltté tette volna a szegénységet és a jámborságot.

Mit tettek ezzel szemben a pápák?
VI. Sándor szomorú uralkodása egyedülálló volt, utána nagy tehetségű és nemes gondolkodású pápák következtek. Azonban ezek sem gondoltak arra, hogy lenn az elégedetlenség folyton növekszik, hanem legfőbb gondjuk a tudományok és művészetek istápolása volt. Ekkor kezdték építeni a római Szent Péter templomot, amelyet a világ csodájának szántak. A világ legnagyobb művészi lángelméi: Michelangelo, Rafael stb. dolgoztak a pápa udvarában s a pápa nem tudta meglátni, hogy Németország felől viharfelhők tornyosulnak az Egyház egére.
     A pápák másik fő gondja a török veszedelemre összpontosult. Az európai uralkodók közül senki se fogta föl, hogy keletről egy irtózatos pusztulás hömpölyög a művelt Európa ellen. Egyedül a pápák követtek el mindent, hogy kéréssel, könyörgéssel, de főleg a maguk segítségével megakadályozzák a fenyegető veszedelmet. A nándorfehérvári győzelemtől (1456.) Buda felszabadításáig (1686.) körülbelül 5 millió arany került a pápai udvarból Magyarország segítségére. Az akkori pénzérték szerint oly óriási összeg, amelyhez hasonlót ma alig lehetne elképzelni is. Természetes, hogy ezt a pénzösszeget a pápák nem egyedül Olaszországból, hanem az egész világról – Németországból is – gyűjtötték és úgy juttatták Magyarországnak.

 

Az Egyház tanítása volt-e az oka a reformáció előtti bajoknak?

Nem! Az Egyház Krisztus evangéliumát tanította, azt az evangéliumot, amelyet ma is használ, s amelyet a protestánsok is használnak. Voltak visszaélések, hibák, bűnök, amelyeket az emberek követtek el. A pogány írók és művészek divatja sem katolikus tanítás volt, az erkölcsök hanyatlása miatt eleget panaszkodtak és siránkoztak az Egyház jobbérzésű vezetői. Sokan jósolgatták is a vihar közeledését, azonban sem a pápai széken, sem a püspökök közt nem volt olyan egyén, aki a kor lefelé gördülő szekerét meg tudta volna állítani.

Megállította-e ezt a protestantizmus?
Reformálta-e az erkölcsöket? Kiirtotta-e a babonát, a boszorkányhitet? Megszüntette-e a pogány irodalom káros befolyását? Visszavezette-e az embereket a mezítlábas, vértanúságot szenvedő apostolok ősi kereszténységébe, vagy ahogyan Lévay Lajos ígéri: „a kereszténységnek abba az eredeti formájába, amilyen az apostolok idejében volt?”

Mindezekre a kérdésekre a következő írások adnak feleletet.

 

Milyennek akarta Krisztus a maga Egyházát?

Mielőtt Krisztus Urunk eltávozott a földről, isteni tudásával látta, hogy milyen sors vár az Ő tanítására, ha azt az emberek kezére bízza. Keresztényekké lesznek zsidók és pogányok, fehérek, feketék, sárgák, az öt világrész minden fajtájú népei, tudósok és tudatlanok, műveltek és műveletlenek, jók és rosszak, jóbarátok és ellenségek, becsületesek és farizeusok, az ókor, középkor és újkor népei. Valamennyi látni fogja a krisztusi tanítások embert átalakító, nélkülözhetetlen értékét. De látta azt is, hogy valamennyi a maga egyénisége szerint akarja ezt magába olvasztani, a maga élete tartalmává tenni.

Az volt a kérdés, hogy ennyiféle ember közt hogyan maradjon meg a krisztusi tanítás lényege? Krisztus Urunk megalapította a pápaságot. Kiválasztotta Péter apostolt, és azt mondotta neki: „Te Péter vagyis kőszikla vagy és terád, a kősziklára építem Anyaszentegyházamat.” – „Legeltesd bárányaimat (híveimet) és juhaimat (a bárányok vezetőit).” – „Neked adom a mennyország kulcsait (a legfőbb hatalmat).” – „Imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék a te hited.”
     Péter lett tehát Krisztus helyettese. Ő a többi apostol feje, vezetője. Övé a legfőbb hatalom. Ő őrzi Krisztus tanítását, hogy az emberek meg ne ronthassák. Ő a pápa!
     Az Egyház örök, tehát Péter halála után az ő hivatalát utóda örökölte: a második pápa. Azután a harmadik és így tovább.

Péter ember volt. Gyarló, aki tévedhetett. Tévedett is. De nem a hit dolgában. A többi pápa is gyarló ember, aki tévedhet, csalatkozhatik. Tévedhet, mint tudós, mint szónok. Csak egyben csalatkozhatatlan: abban, ha Krisztus tanítását kell hivatalosan, ex catedra megállapítania. Akkor beteljesedik rajta Krisztus ígérete: „Én imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék a te hited és megerősítsd atyádfiait.”
     A katolikusok 1900 év óta a pápát, mint Krisztus helyettesét megkülönböztetett tisztelettel veszik körül, mert ő Krisztus tanításának, az Egyház egységének a Szentlélek által megvilágosított őre.

 

Milyen volt az eretnekek szerepe?

Mit jelent ez a szó: eretnek? Haireo görög szóból származik. Haireo = keresek, válogatok. Haeresis = eretnekség. Heretikus = eretnek, kereső, válogató.
     Krisztus Urunk halála után először a megkeresztelkedett zsidók igyekeztek a maguk zsidó hagyományait, a zsidó ünnepeket, a körülmetélést, stb. a keresztényekre ráerőszakolni. Nagy viták folytak, míg végre Péter, az első pápa eldöntötte a kérdést: nem teszünk igát testvéreink nyakára.
     A megkeresztelkedett pogányok a maguk régi ördöghitét, az ördögi romlottság vallását erőltették az Egyházban. Amikor Nagy Konstantin idejében, 324-ben a kereszténység felszabadult, a pogányok óriási tömegei vallották magukat keresztényeknek. Nemcsak a római birodalom, de Abesszínia, Közép- és Hátsó-Ázsia is kereszténnyé lett. Voltak azonban közöttük sokan, akik csak színleg, külsőleg lettek keresztényekké és Krisztus hitének egyes tanításait elvetették: eretnekekké lettek. Voltak, akik a Szentháromságról szóló tanítást nem fogadták el. Mások Krisztus istenségéig nem tudtak felemelkedni. Ezek közé tartozott Arius, konstantinápolyi pap, aki főleg egyik-másik császár támogatásával óriási tömegeket ragadott magával a szakadásba. Az eretnekek közt igen nevezetes volt Pelagius angol pap, aki azt tanította, hogy az ember a maga erejéből, Isten kegyelme, segítsége nélkül is üdvözülhet. Homlokegyenest ellentéte Luthernek, aki 1000 évvel később azt tanította, hogy az ember egyedül a hit által, csupán Isten kegyelméből nyerheti el csak az örök üdvösséget.
     A nagytudású és szentéletű egyházatyák egész serege bámulatos tudományos munkát végzett az Egyház tanításának védelmében és bebizonyította az eretnekek tévedéseit. Az utolsó szót mindig a pápa mondotta ki. A hívek pedig Szent Ágostonnal vallották: Roma locuta, causa finita: Róma szólt, az ügy be van fejezve.

Az első nagy szakadást a vallási téren is uralkodó konstantinápolyi császárok okozták, amikor a Keletet elszakították a Nyugattól, a konstantinápolyi pátriárkát a római pápától. A keletiek természetüknél fogva elmerültek a vallás titokzatosságába, míg a nyugati egyház erősen kereste a gyakorlatiasságot. A pátriárka aztán vallási dolgokban a bizánci császár, később az orosz cár politikai eszköze lett, míg a római pápák mindvégig megtartották a vallási függetlenséget és teljesítették Krisztus megbízatását: őrzői maradtak a hit változatlan egységének.

A legfájdalmasabb szakadás a Luther által kezdett nyugati egyházszakadás volt. Fájdalmas azért, mert a fiakat atyáiktól, a testvéreket testvéreiktől szakították el. A kereszténység Krisztus élő teste; a szakadás nyitott, tátongó seb Krisztus testén.

Minden eretnekvezér jellemző vonása az, hogy a Szentírásból kiszakít egy részt, mondatot vagy pár szót, és ahhoz fűzi a maga különös, új magyarázatát. Minden más érvelés elől makacsul elzárkózik, akár a Szentírásból vegyék, akár észokokból javalják. Ilyenek voltak sokan a megkeresztelkedett zsidók és pogányok, ilyen volt Arius, ilyen volt Pelagius, ilyen volt Photius, aki a Keletet elszakította és ilyen volt Luther, Kálvin és a többi protestáns eretnek. Az eretnekvezérek rendszerint eszes, jómegjelenésű, kiváló szónokok, de egyszersmind makacs, elveikhez hajlíthatatlanul ragaszkodó emberek voltak.

Az első századok eretnekségei hosszabb-rövidebb küzdelem után elmúltak. Híveik visszatértek a katolikus Anyaszentegyházba. A keleti szakadás ma is fönnáll, azonban egy vezető nélkül lévén, számtalan részre szakadozott, amelyek sok helyen fanatikus maradiságba süllyedtek vagy a pogányság babonáiba hajlanak.

A protestantizmus jóformán teljesen elhagyta első vezetőinek alapvető tanításait (az ember teljesen romlott, a jóra képtelen – egyedül a hit üdvözít – a jócselekedetek az üdvösségre szükségtelenek – a törvényt megtartani nem lehet, tehát megtartani nem kell – a predestináció). Megmaradt azonban egy: a biblia szabad magyarázata. Ez aztán megszámlálhatatlan részekre szakította szét a protestánsokat. Angolországban hivatalosan 380 protestáns felekezetről tudnak. Amerikában, Hollandiában több száz van. Németországban az 1930. évi népszámláláskor 200-féle vallásúnak vallották magukat. Mikor Hitler uralomra jutott, összeíratta őket és közel 1000-féle protestáns felekezet szerepelt a vallási rovatban. Hitler egybe, a Reichskirche-be akarta őket olvasztani, azonban az 1000 megmaradt, s a Reichskirche – birodalmi vallás – az 1001. lett.
     Magyarországon vannak kálvinisták, lutheránusok, baptisták, adventisták, Jehova tanúi s a jó Isten tudja, hogy hány más még. Ahogyan a protestáns Szabó Dezső írta: „A protestáns egyház elég jószívű volt Bagó Pistire és Cseber Katóra bízni az isteni kijelentés magyarázatát és mindenki papja lett önmagának. Mindenki maga érzelgi ki vagy bölcselkedi ki a világból a maga Istenét. Bántó zagyvaság és botrányos istenek keletkeznek egyéni használatra – így lesz a legerősebb egységből a leggyalázatosabb anarchia.” (Szabó Dezső: Egyenes úton, 114. lap)

Az azután még érdekesebb, hogy a sok ezer protestáns felekezet mind magamagát tartja Krisztus igazi vallásának, „aki megtisztította az evangéliumot”, „visszaállította a régit, az igazit és megszabadította a híveket a katolicizmus sötét igájából” stb., stb.

Mindezekkel szemben a katolikus vallás ma is az, ami 1900 évvel ezelőtt volt. Egységes, változatlan. A katolikus papok az utolsó betűig ugyanazt tanítják Kamcsatkában, Londonban, Ausztráliában, Kínában, mint Rómában. Ugyanazt tanítják ma, mint 1000, meg 1900 év előtt és minden időben. Az összetartó erő a pápa, Krisztus helyettese, aki őrzi a hit ugyanazonosságát és egységét, akit őriz a Szentlélek, hogy beteljesedjék Krisztus ígérete, aki imádkozott és imádkozik Péterért és az ő utódaiért, a pápáért, hogy meg ne fogyatkozzék a hitük és minden időben megerősítsék atyjuk fiait.

Testvérem! aki e sorokat olvasod, nem érzed-e, hogy itt az Isten ereje dolgozik? Krisztusé, aki csak egyfélét tanított, s akinek akarata volt, hogy az Ő tanítása a folyton változó emberek közt megmaradjon a világ végéig és a pokol kapui ne vegyenek erőt rajta.
     Erre az egységre méltán büszke minden katolikus ember, mert az Isten ujját látja benne.

Egy példa a sok közül
Néhány évvel ezelőtt sokan ismerték Magyarországon Dessewffy Emma úrhölgyet. Előkelő főúri családból származott. Nemcsak a famíliája, hanem egyénisége, a műveltsége is előkelő volt. Minden érdekelte, ami szép: tudomány, művészet, irodalom, főleg azonban a szociális jótékonyság, amely téren éveken keresztül Ravasz László püspök jobbkeze volt. Csak egy nem érdekelte: a katolikus vallás. Tanulmányozta a buddhizmust, a bramanizmust, a sintoizmust, a mohamedánizmust, csak egyről nem akart tudni: a katolikus vallásról. Miért? Azért, mert – amint később megvallotta – életében annyi sok rosszat hallott felőle, a sötétség, elmaradottság, elfogultság, babona olyan szövevényének tartotta, hogy neki, a művelt, fel világosodott úrinőnek nem való foglalkozni vele. Méltóságán alul valónak tartotta. Elnézett fölötte.
     Egyszer azonban mégis valami különös kíváncsiság vett erőt rajta, vagy talán maga akart megbizonyosodni a katolikus vallás lehetetlenségéről, s elment a budapesti Örökimádás templomba. Beült az egyik padba és figyelte, mi történik ott? Látta, hogy az emberek buzgón imádkoznak, egész sereg ember keresi fel a gyóntatószékeket, s akik onnan kilépnek, valamennyinek valami szelíd békesség és megnyugvás sugárzik az arcán. Azután nézte az áldozók sokaságát. Ezek meg éppen valami túlvilági boldogság szépségében ragyogtak. Ez meglepte és gondolkodóba ejtette: Lehetetlen, hogy a tudatlanság, a babona, a bálványimádás, amelyről éppen a gyónással és áldozással kapcsolatban annyit hallott, ilyen formában jelentkezzék.
     A kíváncsiság tovább sürgette. Újra meg újra fölkereste a templomot s a megható jeleneteknek folyton újabb mozzanatait fedezte fel. Úgy érezte, hogy ezekkel az emberekkel valami nagyszerű dolognak kell történni, amiről neki addig fogalma sem volt. Kereste az okokat, olvasott katolikus könyveket az Oltáriszentségről, a katolikus Egyházról, gyónásról, s azt látta, hogy az egészen más, mint amit vele eddig protestáns részről elhitetni akartak.

Nem állt meg az első kiábrándulásnál, hanem tovább kutatott. Végére akart járni a dolognak. Két katolikus barátnője segítségét kérte, akik sok mindenféléről fölvilágosították, végül gyóntatóatyjuk személyében lelki vezetőt szereztek számára. Dessewffy Emma erős egyéniség volt, követte meggyőződését. Őt nem akasztotta el a gondolat, hogy mindenkinek azt a vallást kell követnie, amelybe született, és hogy vallást változtatni jellemtelenség.
     Ö inkább kötelezettséget érzett, hogy kiigazítsa ősei hibáját, akik századokkal előbb talán helytelen meggyőződésből, talán anyagi érdekből vagy kényszerítés folytán elhagyták az ősi 1900 éves katolikus vallást. Látta, hogy a protestánsok mesterségesen homályosítják el követőik előtt a katolikus vallás igazságát és szépségeit. Ha a protestánsok ismernék a katolikus vallást, tömegesen térnének vissza, mint ahogyan Angliában, Amerikában, Hollandiában, Németországban évenkint százezrek lesznek katolikusokká. Visszatérnek az elhagyott édesanyához, akitől erőszakkal vagy csellel, de legtöbbször akaratuk ellenére idegenítették el őket. Dessewffy Emma 1928-ban katolikus lett, Székesfehérvárott Shvoy Lajos megyéspüspök kezéből felvette a bérmálás szentségét s buzgó, boldog katolikus maradt élete végéig.

Forrás: katolikus - honlap.hu