2015. szeptember 21. – Hétfő

2015.09.21 12:29

 Jézus egyszer  így beszélt  tanítványaihoz: Ha  valaki lámpát  gyújt,  nem
   takarja le, vagy nem rejti az  ágy alá. Inkább felteszi a tartójára,  hogy
   aki belép  a  házba,  világosságot találjon.  Semmi  sincs  elrejtve,  ami
   nyilvánosságra ne  jutna; és  nincs olyan  titok, ami  ki ne  derülne,  és
   nyilvánvalóvá  ne   lenne.  Ügyeljetek   hát,  hogy   milyen   figyelemmel
   hallgattok! Akinek ugyanis van, az még kap hozzá; akinek pedig nincsen, az
   még azt is elveszíti, amiről azt vélte, hogy az övé.
   Lk 8,16-18

   Elmélkedés:

   Az  elmúlt   szombaton  a   magvetőről  szóló   példabeszéd  kapcsán   már
   elmélkedtünk  arról,  hogy   egyrészt  Jézust   tekinthetjük  a   hasonlat
   főszereplőjének, hiszen az  örömhír magjait  ő hinti  az emberi  szívekbe,
   másrészt pedig nekünk is az örömhír továbbadóivá érdemes válnunk. E kettős
   értelmezés vonatkozik a  mai példázatra is,  amelyet a mi  Urunk a  házban
   világító lámpásról  mond.  A  lámpa,  illetve  annak  fénye  és  ragyogása
   jelentheti a hitet, a szeretetet, amely szétárad az emberekre a  világban.
   De ki gyújtja meg ezt a fényt?  Mindenekelőtt az Úr Jézus, aki azt  mondta
   magáról: „Én vagyok a  világ világossága” (Jn 8,12).  Ő a fény  hordozója,
   aki meggyújtja szívünkben  a hit lángját.  Ő ajándékozza nekünk  értelmünk
   világosságát, hogy  minden élethelyzetben  felismerjük Isten  akaratát  és
   megtegyük azt.
   Amikor Szent Lukács megírja evangéliumát, már létezik keresztény közösség,
   amely az apostoli igehirdetés  által már megkapta  a hit világosságát,  és
   amely közösség  tagjai lassan  kezdik  megérteni, hogy  Krisztus  világító
   feladatát nekik kell folytatniuk. A jézusi hasonlatban szereplő ház  tehát
   már az Egyházat jelenti, amely  közösségbe belépve mindenki megláthatja  a
   hit világosságát.
   Krisztus rám ragyogó világosságát nekem  is sugároznom kell a  hitetlenség
   sötétségében élők felé, hogy ők is rátaláljanak az igazi világosságra.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk,  megszégyenülten   állunk  előtted,   mert  megosztottuk   egyetlen
   egyházadat. Mindenki  úgy véli,  hogy úgy  kell hinnie  és élnie,  ahogyan
   őseitől örökségként  kapta. Bocsásd  meg,  hogy az  igazság  megvallásában
   sokszor  kemények  és  szeretetlenek  voltunk,  hogy  hagyományaink  miatt
   megosztottak vagyunk és nem értjük meg egymást.
   M. Seitz-Fr. Thlele