2015. november 8. – Évközi 32. vasárnap

2015.11.08 07:57

 Egy alkalommal, amikor Jézus tanított, ezt mondta a tömegnek: „Óvakodjatok
   az írástudóktól, akik  szívesen járnak hosszú  köntösben, és szeretik,  ha
   nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógában és  a
   lakomákon a  főhelyeket.  Felélik az  özvegyek  házát, és  közben  színleg
   nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.”
   Ezután leült szemben a templompersellyel,  és figyelte, hogy a nép  hogyan
   dobja a pénzt  a perselybe.  Sok gazdag sokat  dobott be.  De egy  szegény
   özvegyasszony is  odajött, és  csak két  fillért dobott  be. Erre  magához
   hívta tanítványait, és  így szólt  hozzájuk: „Bizony mondom  nektek, ez  a
   szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert
   ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak  volt,
   egész vagyonát.”
   Mk 12,38-44

   Elmélkedés:

   A nagylelkű asszony
   Az idős néni hosszasan számolta forintjait a bolt bejárata előtt. Többször
   is nekiállt, de mindig ugyanarra az eredményre juthatott, mert a  számolás
   végére enyhén csóválni kezdte  a fejét. Ez bizony  aligha lesz elég  arra,
   amit  venni  szándékozott,  pedig  nem  lapult  hosszú  bevásárlólista   a
   zsebében. A boltba igyekvők  észre sem vették,  a kifelé jövők  kikerülték
   jól megrakott bevásárlókocsijukkal.  Úgy látszik,  túl közel  állt meg  az
   automata ajtóhoz,  mert az  sehogy sem  akart bezáródni  miatta, ezért  az
   üzlet biztonsági őre egy idő után udvariasan kissé arrébb tessékelte, hogy
   máshol számolgassa  forintjait.  Így  került  közelebb  a  koldushoz,  aki
   összehajtogatott papírdobozokon  ült, előtte  konzervdoboz perselyével.  A
   néni tevékenységét látva a  koldus nehézkesen felkelt helyéről,  odalépett
   hozzá, majd  dobozából  két  százforintost nyomott  a  kezébe.  Elfogadta.
   Egyikük sem szólt semmit. A koldus  visszaült helyére, az idős néni  pedig
   bement, hogy megvegye aznapi ennivalóját.
   Az evangéliumi jelenetek napjainkban újra és újra megismétlődnek. Teljesen
   mindegy, hogy  templom vagy  bolt előtt,  városban vagy  falun, a  szegény
   adakozik, mert ettől nem  lesz még szegényebb.  Jézus figyeli a  templomba
   érkezőket, akik  a perselybe  dobják adományaikat.  A tehetősebbek  többet
   dobnak be, de az Úr mégis többre értékeli a szegény özvegy két  fillérjét,
   mert ő mindenét odaadta. A  legmegdöbbentőbb a történetben az, hogy  Isten
   ezt a  két  fillért is  elfogadja.  Elfogadja  az özvegytől  az  ő  utolsó
   fillérjeit. Elfogadja, mert jó szívvel felajánlott adomány. Elfogadja, bár
   az özvegyasszony szorulna  támogatásra. Mi emberek  talán azt  gondolnánk,
   hogy jobban  tenné Isten,  ha ebben  a helyzetben  egy nagylelkű  adakozót
   küldene, aki jelentősebb összegű támogatást adna az asszonynak. A történet
   nyitott, nem  derül ki  belőle, hogy  Isten miként  gondoskodik később  az
   özvegyről, aki  egész vagyonának  felajánlásával az  isteni  gondviselésre
   bízta életét. Isten  most elfogadja  az adományt. És  Isten mindig  tudja,
   hogy  mit  tesz.  Nem  érdemes  nekünk  az  ő  cselekedetének  helyességét
   vitatnunk.
   Nem az a lényeges, hogy mi mit adunk, mit ajánlunk fel Istennek, hanem az,
   hogy miként adjuk.  Mert Isten  jól ismeri szívünk  szándékait és  lelkünk
   érzéseit. Tudja, hogy vagyonunkban vagy benne  bízunk. Ez a bizalom, ez  a
   ráhagyatkozás tesz értékessé minden adományt. Ezt a felajánlást fogadja el
   Isten. Egészen  biztosak  lehetünk  abban,  hogy  Isten  nem  marad  adósa
   senkinek és  nem marad  hálátlan egyetlen  ember iránt  sem. Nem  jutalmaz
   azonnal, de adománya nem marad el.
   Az  evangéliumi  jelenet  és  Jézus   szavai  kapcsán  arról  is   érdemes
   elgondolkoznunk,  hogy  emberi  értékeléseink   és  az  anyagiakhoz   való
   viszonyunk helyes-e? Sokszor értékesnek minősítünk olyan dolgokat, amelyek
   mulandóak.  Olykor  teljesen   feleslegesen  ragaszkodunk   kacatjainkhoz,
   amelyekre valójában nincs is szükségünk. Olykor észre sem vesszük azokat a
   lelki kincseket, kegyelmi ajándékokat,  amelyeket Istentől kapunk.  Olykor
   elmulasztjuk azoknak  a jócselekedeteknek  a megtételét,  amelyek a  lelki
   gazdagságot adnák nekünk. Olykor megfeledkezünk az isteni  gondviselésről.
   Tanuljuk meg a nagylelkűséget a szegény özvegytől!
   A bevezető történet  egyébként azzal  zárult, hogy  kis idő  múlva a  néni
   kijött  a  boltból,  odalépett  a  koldushoz  és  a  kezében  szorongatott
   pénzdarabokat a konzervdobozba dobta. A  visszajáró - mondta csendesen.  A
   koldus némán nézett a néni után, akitől a legtöbbet kapta.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus! Te egykor észrevetted és nagyra értékelted a szegény  özvegy
   adományát,  miközben  a  mi  tekintetünket  inkább  a  gazdagok  adakozása
   vonzotta. A  te  számodra  az  özvegy  nagylelkűsége  és  bizalma  volt  a
   fontosabb, mintsem azok  magatartása, akik semmit  sem sejtettek az  Isten
   előtti lelki  gazdagságról.  Szegénységünk, egyszerű  életünk  csak  akkor
   értékes, ha  az isteni  gondviselésből  fakad s  az  a célja,  hogy  téged
   szabadon, elkötelezetten követhessünk.  Segíts minket, hogy  ne váljunk  a
   tulajdon rabjává, hanem nagylelkűen neked szenteljük életünket!