2015. április 3. – Nagypéntek

2015.04.03 22:57

Abban az időben Jézus kiment  tanítványaival a Kedron völgyén túlra,  ahol
   egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is,
   aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás  kapott
   egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és
   kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus
   tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük:  „Kit
   kerestek?” Azok  ezt  válaszolták: „A  názáreti  Jézust.” Jézus  erre  így
   szólt: „Én vagyok.“  Júdás is  ott volt  köztük, aki  elárulta. Mikor  azt
   mondta nekik:  „Én vagyok”,  meghátráltak és  a földre  estek. Ezért  újra
   megkérdezte tőlük:  „Kit  kerestek?”  Azok ezt  válaszolták:  „A  názáreti
   Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam  már, hogy én vagyok. Ha  tehát
   engem kerestek, engedjétek  el ezeket!” Így  beteljesedett, amit  korábban
   megmondott: „Senkit sem  veszítettem el azok  közül, akiket nekem  adtál.”
   Simon Péternél volt egy  kard. Kirántotta, és  a főpap szolgájára  sújtott
   vele: levágta a  jobb fülét.  A szolgának Malkusz  volt a  neve. De  Jézus
   rászólt Péterre:  „Tedd vissza  hüvelyébe kardodat!  Ne igyam  ki talán  a
   kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?”
   Ekkor a  csapat,  az  ezredes  és a  zsidó  szolgák  elfogták  Jézust,  és
   megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert  ő apósa volt Kaifásnak,  aki
   abban az évben főpap volt. Ő adta  a zsidóknak azt a tanácsot, hogy  jobb,
   ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány  követte
   Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal
   a főpap  udvarába,  Péter  meg  kint várakozott  a  kapu  előtt.  A  másik
   tanítvány, aki  ismerőse  volt a  főpapnak,  visszajött, szólt  a  kapuban
   őrködő  lánynak,  és  bevitte  Pétert.   A  kaput  őrző  szolgáló   közben
   megjegyezte: „Talán te is ennek az  embernek a tanítványai közül vagy?”  Ő
   azt felelte: „Nem vagyok!”  Mivel hideg volt, a  szolgák és a  fegyveresek
   tüzet  raktak,  hogy  fölmelegedjenek.  Péter  is  köztük  álldogált,   és
   melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust.
   Jézus ezt  válaszolta neki:  „Én a  világhoz nyíltan  beszéltem. Mindig  a
   zsinagógákban és a templomban  tanítottam, ahova minden zsidónak  bejárása
   van. Titokban  nem  mondtam  semmit. Miért  kérdezel  hát  engem?  Kérdezd
   azokat, akik  hallották,  amit  beszéltem.  Íme,  ők  tudják,  hogy  miket
   mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és  így
   szólt: „Így  felelsz  a főpapnak?”  Jézus  ezt mondta  neki:  „Ha  rosszul
   szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?”
   Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
   Simon Péter még mindig  ott állt, és  melegedett. Újra megkérdezték  tőle:
   „Talán te is az ő tanítványai közül  vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!”  A
   főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét,
   megjegyezte: „Nem  téged láttalak  én  a kertben  ővele?” De  Péter  ismét
   tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
   Kaifástól tehát elvezették  Jézust a helytartóságra.  Kora reggel volt.  A
   zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak,  és
   elkölthessék a  húsvéti  bárányt.  Ezért  Pilátus  jött  ki  hozzájuk,  és
   megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha  nem
   volna gonosztevő,  nem adtuk  volna  őt a  kezedbe!” Pilátus  ezt  mondta:
   „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte  ti a saját törvényetek szerint!”  A
   zsidók ezt válaszolták  neki: „Nekünk  senkit sem  szabad megölnünk!”  Így
   beteljesedett,  amit  Jézus  arról  mondott,  hogy  milyen  halállal   fog
   meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és
   megkérdezte tőle:  „Te  vagy-e a  zsidók  királya?” Jézus  így  válaszolt:
   „Magadtól mondod  ezt,  vagy  mások  mondták  neked  rólam?”  Pilátus  ezt
   felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját  néped és a főpapok adtak a  kezembe.
   Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt:  „Az én országom nem ebből a  világból
   való. Ha ebből  a világból  volna az országom,  szolgáim harcra  kelnének,
   hogy ne  kerüljek a  zsidók kezére.  De az  én országom  nem innét  való.”
   Pilátus megkérdezte: „Tehát  király vagy?” Jézus  így felelt: „Te  mondod,
   hogy király vagyok.  Én arra születtem,  és azért jöttem  a világba,  hogy
   tanúságot tegyek  az igazságról.  Aki  az igazságból  való, az  hallgat  a
   szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus
   újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem  találok
   benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon  bocsássak.
   Akarjátok-e, hogy  elbocsássam  nektek a  zsidók  királyát?” De  ők  ismét
   kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.
   Ekkor  Pilátus  fogta  Jézust,  és  megostoroztatta.  A  katonák  tövisből
   koszorút fontak, a fejére tették,  és bíborszínű köntöst adtak rá.  Azután
   eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És  közben
   arcul verték. Pilátus  ezután újra  kiment, és így  szólt hozzájuk:  „Íme,
   elétek vezetem őt, hogy megtudjátok:  nem találok benne semmi vétket.”  És
   kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme,
   az ember!”  A  főpapok  és  a szolgák,  mihelyt  meglátták  őt,  kiáltozni
   kezdtek:  „Feszítsd  meg!  Feszítsd   meg!”  Pilátus  azt  mondta   nekik:
   „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre,  mert én semmi vétket sem  találok
   benne!” De a  zsidók ezt felelték:  „Nekünk törvényünk van,  és a  törvény
   szerint meg kell  halnia, mert  Isten fiává tette  magát!” Amikor  Pilátus
   meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra
   megkérdezte Jézust:  „Honnan  való  vagy?” De  Jézus  nem  válaszolt  neki
   semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod,
   hogy  hatalmam   van   arra,   hogy  megfeszítselek,   vagy   arra,   hogy
   elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem,
   ha onnan  felülről nem  kaptad volna.  Ezért annak,  aki engem  a  kezedbe
   adott, nagyobb a bűne.”
   Ettől fogva Pilátus  azon volt,  hogy szabadon bocsássa  Jézust. A  zsidók
   azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja.
   Mert mindaz,  aki királlyá  teszi magát,  ellene szegül  a császárnak.”  E
   szavak hallatára Pilátus  kivezettette Jézust, maga  pedig a bírói  székbe
   ült a  kövezett  udvaron, amelyet  héberül  Gabbatának hívnak.  A  húsvéti
   készület napja volt, a hatodik óra  körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme,  a
   királyotok!” De azok  így kiáltoztak:  „El vele, el  vele! Feszítsd  meg!”
   Pilátus megkérdezte: „Keresztre  feszíttessem a  királyotokat?” A  főpapok
   azonban  ezt   felelték:   „Nincs  királyunk,   csak   császárunk!”   Erre
   kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
   Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem  ért
   az úgynevezett Koponyák  helyére, amelyet héberül  Golgotának hívnak.  Ott
   keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust
   meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette.  Ez
   volt ráírva:  „A názáreti  Jézus,  a zsidók  királya.” A  feliratot  sokan
   olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel
   volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok
   kérték Pilátust: „Ne  azt írd: A  zsidók királya hanem  ahogy ő mondta:  A
   zsidók királya  vagyok”.  Pilátus  azonban ezt  válaszolta:  „Amit  írtam,
   megírtam.”
   A katonák pedig,  miután Jézust  keresztre feszítették,  fogták a  ruháit,
   négyfelé osztották,  mindegyik  katonának  egy  részt.  Azután  a  köntöse
   következett. A  köntös  varratlan volt,  egy  darabból szabva,  ezért  így
   szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié
   legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között  ruháimat,
   s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették.
   Jézus keresztje mellett  ott állt anyja,  anyjának nővére, Mária,  Kleofás
   felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus  látta, hogy ott áll anyja és  a
   tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te  fiad!”
   Azután a tanítványhoz  szólt: „Íme,  a te  anyád!” Attól  az órától  fogva
   házába fogadta őt a tanítvány.
   Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így
   szólt: „Szomjazom.” Volt  ott egy  ecettel telt  edény. Belemártottak  egy
   szivacsot, izsópra tűzték, és a  szájához emelték. Mikor Jézus  megízlelte
   az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
   A zsidók  pedig, mivel  az előkészület  napja volt,  és a  holttestek  nem
   maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a  keresztre
   feszítettek lábszárát,  és vetesse  le  őket a  keresztről. Az  a  szombat
   ugyanis nagy  ünnep  volt.  Elmentek  tehát  a  katonák,  és  megtörték  a
   lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt  fölfeszítettek.
   Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem  törték
   meg a lábszárát, hanem az  egyik katona beledöfte lándzsáját az  oldalába.
   Ekkor vér és víz folyt ki belőle.  Az tanúskodik erről, aki látta ezt,  és
   az ő  tanúságtétele  igaz. Jól  tudja  ő, hogy  igazat  mond, hogy  ti  is
   higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot
   ne törjetek benne!”  És ami az  Írás más helyén  áll: Föltekintenek  arra,
   akit keresztülszúrtak.”
   Arimateai  József,  aki  Jézus  tanítványa  volt,  bár  a  zsidóktól  való
   élelmében csak titokban, engedélyt  kért Pilátustól, hogy levehesse  Jézus
   testét. Pilátus megengedte. El  is ment, és  levette Jézus testét.  Eljött
   Nikodémus is, aki korábban egyszer  éjszaka ment Jézushoz. Hozott  mintegy
   száz font mirha-  és áloékeveréket.  Fogták Jézus  testét, és  fűszerekkel
   együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás  temetni a zsidóknál. Azon  a
   helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy  új
   sírbolt, ahova még nem temettek senkit.  Mivel a sír közel volt, a  zsidók
   készületi napja miatt oda temették Jézust.
   Jn 18,1 – 19,42

   Elmélkedés:

   Feláldozta  magát  Az  egyik,  önmagát  tudományosnak  nevező   televíziós
   csatorna általában a húsvét előtti  napokra szokta időzíteni minden  évben
   egy olyan  filmnek a  bemutatását,  amely véleményük  szerint  „alapjaiban
   rengeti meg a kereszténységet” és minden korábbi elképzelést  megváltoztat
   Jézusról. A szenzációs  felfedezés ruhájába  öltöztetett ostobaság  persze
   nem ingatja meg  hitében a  keresztényeket, legfeljebb  néhány, a  vallási
   dolgokban kevésbé  járatos ember  nézi  tátott szájjal  a filmet  s  benne
   például azt  a ládikát,  amely állítólag  Jézus csontjait  tartalmazza.  A
   Krisztus feltámadásában hívő ember pedig gyorsan másik csatornára vált. Az
   egyik évben a Júdás evangéliuma  című filmet mutatták be. Az  őskeresztény
   időkben  valóban  íródott  egy  olyan   mű,  amelyet  az  áruló   Júdásnak
   tulajdonítottak, de az abban található alapvető tévedések miatt ezt már  a
   legkorábbi időkben sem  tekintették a Szentírás  részének. A film  szerint
   viszont minden igaz,  ami abban  olvasható. Ezek szerint  Jézus kérte  meg
   Júdást, hogy árulja el  őt, különben nem feszítik  keresztre és semmi  nem
   lett volna a megváltásból.  A többi apostol ezt  nem vállalta és Júdás  is
   csak nagyon  nehezen  egyezett  bele,  hogy  elárulja  Jézust.  A  filmben
   megszólaltatott egyik  személy szerint  Júdást  nem a  pénzéhség  vezette,
   hanem ő volt az egyetlen,  aki megértette Jézust, s valójában  ártatlannak
   kell őt tartanunk.
   Ma, nagypénteken,  Jézus szenvedéstörténetét  olvasva és  azon  elmélkedve
   egészen más érzés támad bennünk. Nem is Júdás áruló cselekedetét vagy az ő
   indítékát  akarjuk  megérteni,  mert  nem   ez  a  lényeg.  Az  Úr   Jézus
   szenvedésére és  halálára figyelünk.  Az  áldozatra, amelyet  az Úr  a  mi
   megváltásunkért hozott.  Az  áldozatra,  amely az  ő  végtelen  szeretetét
   jelzi. Miért  volt  szükség  erre az  áldozatra?  Miért  kellett  Jézusnak
   meghalnia? - tesszük fel újra és  újra a kérdést. Jézus kereszthalála  nem
   véletlenül történt, nem a sors hozta így, és nem a történések alakulásának
   következménye. A szenvedést és a halált Jézus Krisztus tudatosan vállalta.
   A kereszthalált és általa a megváltást  a mennyei Atya szintén akarta.  Az
   események hátterében az  isteni akaratot és  szándékot kell  mindenekelőtt
   észrevennünk. A mindenható Isten teret enged annak, hogy az ember szabadon
   cselekedjen. De miként a bűnbeesésnél  és minden bűnnél, ugyanúgy most  is
   az ember visszaél szabadságával és szembefordul Istennel. Az ember nem tud
   mit kezdeni Isten  létével, Isten  Fia jelenlétével a  világban. Meg  akar
   szabadulni Istentől, s ha más módon nem tud, akkor megöli. Látszólag tehát
   az ember akarata, gyilkos szándéka  érvényesül, de mindennek a  hátterében
   ott húzódik Isten megváltó, üdvözítő szándéka.
   Az ember sokáig azt  gondolja, hogy ő az  egyetlen létező ezen a  világon.
   Minden önzés mögött ez rejtőzik. Én létezem, én vagyok a középpontban,  én
   vagyok a fontos.  Nehéz elfogadni a  másik embert, az  ő létezését s  azt,
   hogy neki  is élettérre  van  szüksége. És  főként nehéz  elfogadni  Isten
   létezését, de ezt igazából csak a keresztet szemlélve tudjuk elfogadni.  A
   kereszt előtt, a  keresztre feltekintve értjük  meg Isten létezését.  Mert
   ember ekkora áldozatra nem képes.  Ilyen önzetlen áldozatot egyedül  Isten
   képes hozni.
   © Horváth István Sándor
    
     Imádság:
   Megfeszített Urunk, Jézus Krisztus! Igent  mondtál a szenvedésre és  igent
   mondtál a  keresztre. Feláldoztad  magadat  a mi  megváltásunk  érdekében.
   Kereszthalálod által  teljesen és  visszavonhatatlanul átadtad  magadat  a
   mennyei Atyának, aki elfogadta áldozatodat. Jézus példájában  felismerjük,
   hogy  mindannyiunk  hivatása  az,   hogy  egészen  Istennek  adjuk,   neki
   szenteljük életünket, mert  ezzel mutatjuk meg  engedelmességünket és  így
   tudjuk viszonozni az ő szeretetét. Uram, kész vagyok meghalni veled,  hogy
   feltámadhassak veled az örök életre.