2015. április 2. – Nagycsütörtök

2015.04.02 11:03

 Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus  tudta, hogy elérkezett az óra,  amikor
   ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik
   a világban voltak, még egy  végső jelét adta szeretetének. Vacsora  közben
   történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon  fiának
   szívében a  gondolatot, hogy  árulja  el őt.  Jézus  tudta, hogy  az  Atya
   mindent a  kezébe adott,  s hogy  Istentől jött  és Istenhez  tér  vissza.
   Fölkelt  hát  a  vacsora  mellől,   letette  felső  ruháját,  fogott   egy
   vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és
   mosni kezdte tanítványainak a lábát,  majd a derekára kötött kendővel  meg
   is törölte. Amikor  Simon Péterhez  ért, az  így szólt:  „Uram, te  akarod
   megmosni az  én lábamat?”  Jézus  így felelt:  „Most  még nem  érted,  mit
   teszek, de később  majd megérted”.  De Péter tiltakozott:  „Az én  lábamat
   ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz
   semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat,
   hanem a  fejemet  és  a  kezemet is!”  Jézus  azonban  kijelentette:  „Aki
   megmosdott, annak csak a lábát kell  megmosni, és egészen tiszta lesz.  Ti
   tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja,
   azért mondta: „Nem vagytok  mindnyájan tiszták.” Miután megmosta  lábukat,
   fölvette felső  ruháját,  újra  asztalhoz  ült,  és  így  szólt  hozzájuk:
   „Megértettétek-e, hogy mit  tettem veletek? Ti  Mesternek és Úrnak  hívtok
   engem, és jól  teszitek, mert  az vagyok.  Ha tehát  én, az  Úr és  Mester
   megmostam lábatokat,  nektek is  meg kell  mosnotok egymás  lábát.  Példát
   adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”
   Jn 13,1-15

   Elmélkedés:

   Két valóságos  cselekedet  Az  óraközi  szünetben  gyerekek  „fociznak”  a
   folyosón, amikor hittanórára érkezik hozzájuk az atya. A házirend  szerint
   épületen belül labdával nem szabad focizni, ezért labda helyett  rugdosnak
   mindent, ami  lábuk  elé  kerül:  üres  műanyagpalackot,  egy  szekrényből
   kiesett sapkát,  csokoládé gyűrött  csomagolópapírját.  Nagy a  zsivaj,  a
   húsvéti szünet előtti utolsó napon igencsak nyugtalanok a gyerekek. Valaki
   kezéből váratlanul és véletlenül egy darab kenyér kerül a földre.  Azonnal
   két láb lendül  felé, de a  pap gyorsabb náluk,  lehajol, hogy felvegye  a
   kenyeret, közben az egyik láb a kezét találja el. Rögtön elnémul mindenki,
   itt most vége a jónak hitt szórakozásnak. „Nem fájt, pap bácsi?” - kérdezi
   valaki. „Csak véletlen volt. A kenyérnek jobban fájt volna” - válaszolja.
   Ma, nagycsütörtök  estéjén Jézus  utolsó vacsorájára  emlékezünk, arra  az
   étkezésre, amelyen az Úr  a kenyérben saját testét,  a borban saját  vérét
   adta  apostolainak.  Megparancsolta   nekik,  hogy  az   ő  halálának   és
   feltámadásának emlékezetére tartsák meg a jövőben e közösségi étkezést. Az
   utolsó  vacsora  másik  jelentős  mozzanata  a  lábmosás,  Jézus  megmossa
   apostolai lábát, s e cselekedetével megmutatja, hogy nem uralkodni jött  a
   világra,  hanem   szolgálni.   A   lábmosást   követően   így   magyarázza
   cselekedetét: „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is
   meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én  tettem,
   ti is tegyétek meg” (Jn  13,14-15). Mindkét krisztusi cselekedethez  tehát
   ugyanaz a parancs  kapcsolódik. Amit az  Úr tett az  utolsó vacsorán,  azt
   kell tennie az ő tanítványainak is.
   Ezen az utolsó vacsorán  az apostolok elfogadóak.  Elfogadják az Úr  által
   megáldott  kenyeret  s   benne  az  ő   testét,  és  elfogadják   Mesterük
   szolgálatát. A  küldetést,  hogy megismételjék  Jézus  cselekedetét,  azok
   kapják, akik részesültek  a kenyérből  és akiknek megmosta  a lábát,  azaz
   akik   mindkét   cselekedetben   személyesen   átélték,   megtapasztalták,
   megérezték Jézus szeretetét. Péternek fájt, hogy Mesterét ilyen helyzetben
   látja. Méltatlannak tartja  magát a helyzetet  és önmagát is  méltatlannak
   tartja arra, hogy Jézus az ő lábát megmossa.
   Ezen az estén,  amikor elkezdődik Krisztus  szenvedése, két  cselekedetére
   figyelünk. Nem jelképes, hanem valóságos cselekedetek ezek. Jézus most nem
   példabeszédet  mond  az  önátadásról  és   az  alázatról,  hanem  ő   maga
   cselekszik. Cselekszik  és  példát ad,  nem  csak az  apostoloknak,  hanem
   nekünk  is.  Vajon  mi  elfogadjuk-e   az  ő  ajándékát?  Elfogadjuk-e   a
   megszentelt  kenyérben  az  ő  testét?  Elfogadjuk-e  szolgálatát?  S   ha
   elfogadtuk, akkor  teljesítjük-e  kérését?  Mi,  akik  a  szentmisében  az
   áldozáskor magunkhoz  vesszük  az ő  testét,  törekszünk-e arra,  hogy  az
   embereknek őt adjuk?  Utánozzuk-e őt  a szolgálatban,  a másokért  végzett
   alázatos szolgálatban?
   Az utolsó  vacsora  mai  emléknapja  emlékeztessen  minket  arra,  hogy  a
   szolgálatban, a szenvedésben, a halálban  és a feltámadásban válunk  eggyé
   Krisztussal. A szolgálatban, a szenvedésben, a halálban és a feltámadásban
   találkozunk Istennel. Nincs könnyebb út, nincs más lehetőség. Mert  minden
   más úton haladva  valójában eltávolodunk  Istentől és  az ő  szeretetétől.
   Induljunk Krisztussal ezen az estén,  hogy a szolgálat, a szenvedés  útján
   járva meghaljunk ővele és reménnyel várhassuk feltámadásunkat.
   © Horváth István Sándor
    
     Imádság:
   Urunk, Jézus Krisztus! Minden alkalommal, amikor a szentmisében felidézzük
   az utolsó  vacsora  eseményét  és minden  alkalommal,  valahányszor  a  te
   keresztedre  emeljük   tekintetünket,  a   te  szüntelenül   megújuló   és
   megnyilvánuló  isteni  szeretetedre  gondolunk.   Ez  segítsen  minket   a
   szeretetben való állandó megújulásban! A  te szereteted jele az a  kenyér,
   amelyben önmagadat  adod  nekünk. A  te  jelenléted teszi  különlegessé  e
   kenyerünket,  amely  szándékod  és  rendelésed  szerint  mindennapi  lelki
   táplálékunk.   Segíts   minket,    hogy   szeretetedet    továbbsugározzuk
   környezetünkre és a  te minden  ember felé  megnyilvánuló szereteted  igaz
   tanúi legyünk.