A fatimai "titok" teológiai kommentárja

2013.10.15 07:03

A fatimai "titok" teológiai kommentárja

Aki figyelmesen olvassa az úgynevezett harmadik fatimai "titok" szövegét, melyet itt a Szentatya rendelkezésére először közlünk teljes egészében, a sok korábbi találgatás után valószínűleg csalódik vagy elcsodálkozik. Semmiféle nagy titok nem lepleződött le; a függönyt nem vonták föl a jövő elől. Az imént elmúlt évszázad vértanúinak Egyházát látjuk egy nehezen megfejthető, szimbolikus nyelven leírt jelenetben. Ez minden, amit az Úr Anyja közölni akart a kereszténységgel, az emberiséggel egy nagy kérdésekkel és szorongatásokkal teli korban? Segít ez nekünk az új évszázad kezdetén? Vagy csupán egy nagyon jámbor környezetben felnövekedő, de a kor készülő viharait is érzékelő gyermekek belső világának kivetítéséről van szó? Hogyan kell értenünk a látomást, mit kell gondolnunk róla?

Hivatalos kinyilatkoztatás és a magánkinyilatkoztatások - helyük a teológiában.

Mielőtt a magyarázattal próbálkoznánk - melynek alapvonalait megtaláljuk abban a beszédben, melyet Sodano bíboros úr május 13-án, a Szentatya szentmiséjének végén Fatimában mondott - , alapvetően tisztáznunk kell, hogy az Egyház tanítása szerint hol van a helye a hívő életben az olyan jelenségeknek, mint a fatimai.

Az Egyház tanítása különbséget tesz a "hivatalos kinyilatkoztatás" és a "magánkinyilatkoztatások" között. A kettő között nem csupán fokozati, hanem lényegi különbség van. A "hivatalos kinyilatkoztatás" Istennek azt a kinyilatkoztató tevékenységét jelenti, mely az egész emberiségnek szól, s az Ó- és Újszövetségből álló Szentírásban nyert írott formát.

"Kinyilatkoztatásról" van szó, mert benne Isten lépésről lépésre ismerteti meg magát az emberekkel, egészen addig a pontig, ahol maga is ember lesz, hogy az emberré lett Fiú, Jézus Krisztus által az egész világot magához vonja és egyesítse magával. Tehát nem intellektuális közlésről, hanem egy életfolyamatról van szó, melyben Isten közeledik az emberekhez; e folyamatban természetesen az ész és az értelem számára is láthatóvá válnak tartalmak Isten titkából. E folyamat az egész emberre irányul, így az értelemre is, de nem csak arra. Mivel csak egy Isten van, a történelem is, melyben Ő az emberiséghez közeledik, egyetlen, minden időkre szól, s Jézus Krisztus életével, halálával és föltámadásával érte el tökéletességét. Jézus Krisztusban Isten mindent elmondott - tudniillik elmondta önmagát - ezért a Krisztus-misztérium megvalósulásával az Újszövetségben a kinyilatkoztatás lezárult. A Katolikus Egyház Katekizmusa Keresztes Szent Jánost idézi a kinyilatkoztatás végleges és tökéletes voltának megvilágítására: "Nekünk adván, ahogyan adta, a Fiát, aki az ő egyetlen Igéje, ebben az egyetlen Igében mindent elmondott, és más mondanivalója nincs többé. (...) Amit ugyanis korábban csak részletekben mondott a Prófétáknak, azt most egészében elmondta, amikor a teljességet, tudniillik a Fiát adta nekünk. Ha ezek után valaki most kérdezni akarná Istent, vagy látomásokat, kinyilatkoztatásokat akarna Tőle, az nemcsak esztelenül cselekedne, hanem egyenesen megsértené Őt, nem Krisztusra szegezvén a szemeit, illetve valami mást vagy újdonságot keresve rajta kívül." (KEK 65. p.)

Krisztussal és az Újszövetség könyveiben róla szóló tanúságtétellel a minden népnek szóló isteni kinyilatkoztatás lezárult. Ez a tény az Egyházat a szent történelem egyszeri eseményéhez, s az ezt az eseményt igazoló és magyarázó szentírási szóhoz köti, de ez nem jelenti azt, hogy az Egyház csak a múltba tekinthet, s terméketlen ismétlésekre van ítélve.

A Katekizmus erről azt mondja:

"Jóllehet a kinyilatkoztatás lezárult, tartalmát tökéletesen nem merítettük ki; a keresztény hit feladata, hogy századok folyamán lépésről lépésre fölfogja teljes tartalmát." (66. p.)

Az egyszeri eseményhez kötöttség, s a megértésben való előbbre jutás kettős szempontja nagyon szépen látható az Úr búcsúbeszédében, amikor a búcsúzó Krisztus tanítványainak mondja:

"Még sok mondanivalóm volna, de most nem tudjátok elviselni. Amikor azonban eljön Ő, az igazság Lelke, bevezet titeket a teljes igazságba. Mert nem magától fog beszélni, hanem (...) megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek."(Jn 16,12 - 14)

Így tehát a Lélek egyrészt vezet és olyan megismerést ad, melynek elviseléséhez korábban nem volt meg a feltétel - ez a keresztény hit mindig kimeríthetetlen tágassága és mélysége. Másrészt ez a vezetés "merítést" jelent Jézus Krisztus kincseiből, melynek kimeríthetetlen mélysége épp e vezetés által nyilvánul meg.

A Katekizmus erre vonatkozóan Nagy Szent Gergely pápának egy mélytartalmú mondását idézi:

"Az isteni Ige az olvasókkal együtt növekszik" (94. p.)

A II. Vatikáni Zsinat három alapvető utat ismer:

melyeken a Szentlélek vezetése - s ezáltal "az Ige növekedése" - történik az Egyházban:

* a hívők elmélkedése és tanulása,

* a lelki tapasztalatokból származó belső belátás

* és azok igehirdetése, akik "a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját" (DV 8).

Ezek után megfelelő helyre tudjuk beilleszteni a "magánkinyilatkoztatások" fogalmát, mely magában foglalja az Újszövetség lezárása utáni összes látomást és kinyilatkoztatást, tehát az a kategória, mely alá a fatimai üzenetet is be kell sorolnunk.

Hallgassuk csak meg először, mit mond a Katekizmus:

"A századok folyamán történtek úgynevezett ,magánkinyilatkoztatások', melyek közül néhányat az egyházi tekintély elismert (...). Nem arra szolgálnak ugyanis, hogy Krisztus végleges kinyilatkoztatását ,kiegészítsék' vagy ,tökéletesítsék', hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban tökéletesebben lehessen abból élni." (67. p.)

Ebből két dolog válik világossá:

1. A magánkinyilatkoztatás tekintélye lényegesen különbözik a hivatalos kinyilatkoztatásétól. Ez utóbbi a hitünket követeli, mert benne emberi szavakkal és az Egyház élő közösségének közvetítésével maga Isten szól hozzánk. Az Isten és az Ő szavába vetett hit különbözik minden emberi hittől, bizalomtól, vélekedéstől. Az a bizonyosság, hogy Isten beszél, biztonságot ad nekem, hogy magával az igazsággal találkozom, s olyan

bizonyosságot ad, mely semmiféle emberi megismerésben nem fordulhat elő. Olyan bizonyosság ez, melyre az életemet építem, s melyben a halálomkor is megbízom.

2. A magánkinyilatkoztatás ehhez a hithez nyújt segítséget, s éppen azáltal válik hihetővé, hogy az egyetlen hivatalos kinyilatkoztatásra irányítja az embert.

Prosper Lambertini bíboros, a későbbi XIV. Benedek pápa a boldoggá és szenttéavatásról szóló klasszikus, sőt törvénnyé vált értekezésében ide vonatkozóan ezt mondja:

"Nem tartozunk katolikus hittel fogadni az elismert magánkinyilatkoztatásokat, s ez nem is lehetséges. E kinyilatkoztatások az okosság szabályait követő emberi hitet igényelnek, mely szerint a dolog valószínű és teljesen hihető."

E téma kiemelkedő ismerője E. Dhanis, flamand teológus összefoglalóan megállapítja, hogy egy magánkinyilatkoztatás egyházi jóváhagyása három elemet tartalmaz:

* a szóbanforgó üzenetben nincs semmi, ami a hittel és a jó erkölcsökkel ellenkezne;

* nyilvánosságra hozható;

* s a hívők fölhatalmazást nyernek arra, hogy okosan elfogadják.

("Sguardo su Fatima e bilancio di una discussione", in: La Civiltŕ cattolica 104, 1953. II. 392 - 406, különösen 397.)

Egy ilyen üzenet értékes segítség lehet az evangélium jobb megértéséhez és megéléséhez egy adott történelmi korban; ezért nem szabad minden további nélkül figyelmen kívül hagyni. Fölkínált segítség, használata azonban nem kötelező.

Ennek megfelelően egy magánkinyilatkoztatás igazságának és értékének mércéje a Krisztusra irányultsága. Ha eltávolít Krisztustól, ha önállósodik vagy egyenesen más és "jobb" irányba akar vinni, mint amit az Evangélium mond, akkor biztosan nem a Szentlélektől való, aki bevezet az Evangéliumba és nem kivezet belőle minket.

Ez nem zárja ki, hogy egy magánkinyilatkoztatás új hangsúlyokat adjon, a jámborság új formáit jelenítse meg vagy régi formákat mélyítsen el és bővítsen. De mindig táplálnia kell a hitet, a reményt és a szeretetet, melyek mindenki számára az üdvösség állandó útját jelentik. Hozzáfűzhetjük, hogy a magánkinyilatkoztatások elsősorban a népi jámborságból jönnek, és arra hatnak vissza, új lendületet adnak és új formákat nyitnak számára. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a liturgiára is hassanak, mint például Úrnapja és Jézus Szíve ünnepe mutatja.

Bizonyos vonatkozásban a liturgia és a népi jámborság példázza a kinyilatkoztatás és a magánkinyilatkoztatás közötti kapcsolatot: a liturgia a mérce, az Egyház evangéliumból táplálkozó életmegnyilvánulásának egésze. A népi jámborság azt jelenti, hogy a hit gyökeret vert egy nép szívében, annyira, hogy átvitte a mindennapok világába. A népi jámborság a hit "inkulturációjának" első és alapvető módja, melynek mindig igazodnia kell a liturgia rendjéhez és vezetéséhez, de a szíveken keresztül visszahatva meg is termékenyíti azt.

A szükséges negatív elhatárolások után áttérhetünk a magánkinyilatkoztatások pozitív meghatározására: Hogyan lehet a Szentírásból kiindulva helyesen besorolni őket? Mi a nekik megfelelő teológiai kategória?

Úgy látom, hogy Szent Pál legkorábbi fennmaradt levele, mely az egész Újszövetség első írása, az első Tesszaloniki levél eligazít. Az Apostol ezt mondja:

"Ne oltsátok ki a lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg! Vizsgáljatok meg mindent, és a jót tartsátok meg!"(5,19 - 21.)

Az Egyház mindig megkapja a prófécia karizmáját, melyet meg kell vizsgálni, de nem szabad megvetnie. Ehhez meg kell gondolnunk, hogy a prófécia a Szentírásban nem jövendőmondás, hanem Isten akaratának megvilágosítása a jelen számára, ami a jövőbe is megmutatja a helyes utat. A jós az értelem kiváncsiságát elégíti ki, a jövőt takaró fátylat akarja eltávolítani; a próféta az akarat és a gondolkodás vakságával találkozik, és Isten akaratát úgy tárja föl, mint a jelennek szóló felszólítást és útmutatást. A jövendő dolgok előre megmondásának mozzanata másodlagos. A lényeg az egyetlen kinyilatkoztatás konkrét megjelenítése: a prófétai szó figyelmeztetés vagy vigasztalás, vagy mindkettő egyszerre. E tekintetben összekapcsolhatjuk a prófécia karizmáját az "idők jeleivel", melyre a II. Vatikáni Zsinat világított rá: "A föld és az ég jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok fölismerni?"(Lk 12,56) Ennek az időnek a jelei Jézus szavában az Ő élete, Ő maga. Az idők jeleit a hit fényében értelmezni azt jelenti, hogy fölismerjük az adott időben Krisztus jelenlétét. Az Egyház által elismert magánkinyilatkoztatásokban - tehát Fatimában is - erről van szó: segítséget adni az idők jeleinek megértéséhez, s a hitben a megfelelő válasz megtalálásához.

 

A magánkinyilatkoztatások antropológiai struktúrája

Az előbbiekben megkíséreltük a magánkinyilatkoztatások teológiai helyének meghatározását. Mielőtt azonban a fatimai üzenet magyarázatába fognánk, a magánkinyilatkoztatások antropológiai (pszichológiai) jellegéről is kell valamit mondanunk.

A teológiai antropológia ebben az összefüggésben az észlelésnek, a "látásnak" három fajtáját különbözteti meg: az érzékelő látást, azaz a külső, testekből álló világ észlelését; a belső látást és az értelmi látást (visio sensibilis - visio imaginativa - visio intellectualis). Világos, hogy a lourdesi, fatimai és egyéb látomások esetében nem a szokásos érzéki észlelésről van szó: a látott képek és alakok nincsenek testként jelen a külső térben, mint a fák vagy a házak. Ez pl. a pokol látomásánál, vagy a harmadik titokban látottaknál egészen nyilvánvaló, de a többi látomások esetében is bizonyítható, hiszen nem minden jelenlévő látja az elmondottakat, hanem csak a "látnok".

Ugyanígy világos, hogy nem képek nélküli értelmi "látásról" van szó, miként a misztika magas szintjein. Tehát a középső látásmódról, a belső látásról van szó, amely a látnokok számára természetesen annyira valóságos, mint az érzéki látás tárgyai.

A belső látás nem azt jelenti, hogy a fantázia jelenít meg szubjektív elképzeléseket. Hanem a lelket valóságos, de érzékfeletti valóságból eredő hatás éri, és megnyílik az érzékelhetetlen, az érzékek számára láthatatlan valóság látására - "belső látással" kezd látni. Valóságos, de nem a megszokott érzéki világunkhoz tartozó "tárgyak" érintik meg a lelket. Ehhez azonban a szív belső éberségére van szükség, ami a külső valóság erőszakos behatásai és a lelket betöltő képek és gondolatok közepette általában nincs meg. Az embert kivezetik a pusztán külső megnyilvánulások világából, a valóság mélyebb dimenziói érintik meg és válnak számára láthatóvá. Ebből talán érthetővé is válik, hogy miért éppen gyermekek fogékonyak az ilyen

jelenségekre: a lelket még kevés behatás érte, kevés sebet kapott. Amikor a főpapok és a vének méltatlankodtak a gyermekek Hozsanna-kiáltásai miatt, Jézusa zsoltáros szavával válaszolt nekik: "Gyermekek és csecsemők szájából fakasztasz magadnak dícséretet" (Zsolt 8,3; Mt 21,16).

Mint mondtuk , a "belső látás" nem fantázia, hanem sajátos és valóságos észlelés, de megvannak a maga korlátai. A szemmel való külső látásnak is mindig megvan a szubjektív összetevője: nem a puszta tárgyat látjuk, hanem saját érzékeink szűrőin keresztül látunk, amelyek lefordítják számunkra a tárgyat. Ez a belső látásnál még világosabb, főleg olyan esetekben, amikor horizontunkat felülmúló valóságokról van szó.

A látó személy, a látnok fokozott igénybevételnek van kitéve. Saját lehetőségei, képzelete és értelme számára lehetséges módon lát. A belső látásnál lefordítási folyamat fokozottabb mint az érzéki látásnál, úgy hogy a látnok személyének lényeges része van a megmutatkozó valóság képének megalkotásában. A kép csak az ő mértékei és lehetőségei szerint alakulhat ki. Ezért az ilyen látomások nem egyszerű "fényképek" a másik világról, hanem magukon viselik a látnok lehetőségeinek és korlátainak a nyomait. Ez a szentek minden nagy látomásáról, s természetesen a fatimai gyermekek látomásánál is kimutatható. Az általuk látott képek egyáltalán nem csupán fantáziájuk alkotásai, hanem egy felülről eredő, belső, valóságos észlelés eredményei; de nem is szabad úgy elképzelnünk, mintha egy pillanatra föllebentették előttük a másvilágot takaró fátyolt, és a mennyország a maga valóságában mutakozott volna meg előttük, ahogyan - reményünk szerint - majd az Istennel való végső egyesülés állapotában történik. Inkább azt kell mondanunk, hogy a képek a felülről érkező hatásból és az észlelő személyben, azaz a gyermekekben rejlő lehetőségekből tevődik össze. Ezért e látásmód képi nyelve szimbolikus nyelv. Sodano bíboros úr erről ezt mondta: "nem fényképszerű részletességgel írnak le jövendő eseményeket, hanem összefoglalóan és sűrítve mondanak el valamit, ami az időben bontakozik ki, pontosan meg nem határozott sorrendben és időtartamban." Az időnek és térnek egy képbe sürítése az ilyen látomások sajátossága, s a látomások csak utólagosan értékelhetők és fejthetők meg. Nem kell a kép minden egyes elemének konkrét történeti jelentést adni. A látomás egésze fontos és a kép egészéből kell a részleteket értelmezni. Hogy mi egy kép lényege, végső soron abból olvasható ki, ami a keresztény prófécia mindenkori lényege: a kép középpontja ott van, ahol a látomás felszólítássá válik és odavezet Isten akaratához.

A fatimai "titok" megfejtésének kísérlete

A fatimai titok első és második részének már olyan kimerítő irodalma van, hogy itt nem kell velük foglalkoznunk. Csak a legfontosabb mozzanatokra szeretném fölhívni a figyelmet.

A gyermekek egy szempillantás alatt átélték a pokol iszonyatos látomását. Látták "a szegény bűnös lelkek" vesztét. Megmondták nekik, miért kellett ezt a pillanatot átélniük: "per salvare" - hogy meglássák megmentésük útját. Eszünkbe jut Szent Péter első levelének mondata: "hitetek célja a lelkek megmentése" (1,9). Ennek útja - az angolszász és német kultúrában élő emberek számára meglepő módon - : Mária Szeplőtelen Szívének tisztelete. Ennek megértéséhez itt meg kell elégednünk egy rövid utalással. A "szív" a biblia nyelvén az ember középpontja, az értelem, akarat, érzület, ézékek együttese, ahol az ember a maga belső egységét és irányultságát megtalálja. A "Szeplőtelen Szív" Mt 5,8 szerint olyan szív, amely megtalálta a belső egységet Istennel, s ezért "látja Istent". Mária Szeplőtelen Szívének

tisztelete nem más, mint közeledés ahhoz a szivbéli állapothoz, amelyben a "fiat", a "legyen nekem a te igéd szerint" az egész emberi életet meghatározó központtá válik.

Ha valaki azt az ellenvetést tenné, hogy mégsem kellene embert állítani közénk és Krisztus közé, emlékeztetjük arra, hogy Pál nem habozott azt mondani közösségeinek: legyetek a követőim (1Kor 4,16; Fil 3,17; 1Tesz 1,6; 2Tesz 3,7.9). Az Apostolról konkréten leolvashatjuk, mit jelent Krisztust követni. S vajon kitől tanulhatnánk meg ezt bármikor jobban, mint az Úr Édesanyjától?

Így érkezünk el végre a fatimai titok teljes terjedelmében először itt közzétett harmadik részéhez. Mint a fentebbi dokumentációból kitűnt, a Sodano bíboros úr által május 13-án adott magyarázatot először Lúcia nővérrel ismertették meg. Amire Lúcia nővér megjegyzése az volt, hogy ő a látomást és nem a magyarázatát kapta ajándékba. A magyarázat nem a látnok, hanem az Egyház dolga. A szöveg elolvasása után azonban azt mondta, hogy a magyarázat megfelel annak, amit ő látott, s a maga részéről ezt az értelmezést helyesnek ismeri el. A következőkben tehát csak azzal próbálkozhatunk, hogy e magyarázatot a fentebb mondottak mértéke szerint megalapozzuk és elmélyítsük.

Miként az első két titok kulcsszava a "salvare le anime", a ,lelkek megmentése', úgy a harmadik titok kulcsa a háromszoros felszólítás: "Penitenza, Penitenza, Penitenza", ,Bűnbánat, Bűnbánat, Bűnbánat'! Az evangélium kezdetére kell emlékeznünk: "Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumnak!" (Mk 1,15.) Érteni az idők jeleit azt jelenti: megérteni a bűnbánat - megtérés - hit sürgető voltát. Ez a megfelelő válasz arra a történelmi pillanatra, melyet a következő képekben vázolt nagy veszedelmek fenyegetnek. Hadd idézzem föl itt egy személyes emlékemet: egyik beszélgetésünk alkalmával Lúcia nővér azt mondta nekem: egyre világosabbá válik számára, hogy az egész jelenés célja az volt, hogy erősödjék a hit, a remény és szeretet gyakorlása - minden egyéb csak hozzáadás. Vegyük csak szemügyre közelebbről az egyes képeket. A Szűzanya balján álló angyal a lángpallossal a Jelenések könyvének hasonló képeire emlékeztet. A világra váró ítélet fenyegetését jeleníti meg. Az, hogy a Föld lángtengerben pusztulhat el, ma már semmiképpen sem fantáziakép: az ember a maga találmányaival már elkészítette a lángpallost.

A látomás megmutatja a pusztító hatalommal ellentétes erőt - egyrészt a Szűzanya ragyogását, másrészt az ugyancsak tőle eredő fölszólítást a bűnbánatra. Ez pedig megmutatja az emberi szabadság fontosságát: a jövő nincs megváltoztathatalanul megszabva, s a kép, amit a gyermekek láttak, nem előre elkészített filmfelvétel az elkerülhetetlen jövőről. Az egész látomás arra szolgál, hogy mozgósítsa és a jóra irányítsa az emberi szabadságot. A látomás nem filmet akar bemutatni a meg nem változtatható jövőről. Értelme épp az ellenkezője, a jóra fordításért akarja mozgósítani az erőket. Ezért teljesen tévesek a titok fatalista értelmezései, amelyek plédául azt mondják, hogy a merénylő 1981. május 13-án az isteni terv gondviseléstől vezérelt eszköze volt, ezért egyáltalán nem cselekedhetett szabadon; s egyéb hasonló elképzelések. A látomás sokkal inkább a veszélyekről és elkerülésük lehetőségeiről beszél.

A szöveg következő mondatai még világosabbá teszik a látomás kép jellegét: Isten megmarad a mérhetetlen és minden látásunkat felülmúló fényességnek. Az emberek mintegy tükörben jelennek meg. A látomás e belső korlátoltságát, e nyilvánvaló határokat mindig észben kell tartanunk. A jövő csak "tükörben és homályosan" mutatkozik meg (vö. 1Kor 13,12).

S most nézzük az egyes képeket, melyek a titok leírásában követik egymást. A helyszínt három szimbólum mutatja be: egy meredek hegy, egy félig romokban heverő nagy város, s egy hatalmas, bárdolatlan fatörzsekből ácsolt kereszt. A hegy és a város az emberi történelem színhelye: a történelemé, ami fáradságos hegymászás, a történelemé, ami az emberi építés és együttélés helye, s ugyanakkor a rombolásé is, ahol az ember megsemmisíti alkotásait. A város lehet a közösség és a haladás, de a veszedelmek és a legnagyobb fenyegetettség helye is. A hegyen áll a kereszt - a történelem célja és tájékozódási pontja. A kereszten a pusztítás megváltássá változik; a történelem nyomorúságának jeleként áll, ugyanakkor ígéret is a történelem számára.

Ezután emberek jelennek meg: a fehérbe öltözött püspök ("úgy gondoltuk, hogy a pápa az"), további püspökök, papok, szerzetesek, s végül minden rendű és rangú férfiak és nők. A pápa nyilvánvalóan előttük megy, az őt körülvevő iszonyattól reszketve és szenvedve. Nemcsak a környező házak és a város hever félig romokban - útja a megöltek holttestei között vezet előre. Az Egyház útját tehát keresztútként mutatja be, mint utat az erőszak, a pusztítás és az üldözések korában.

E képben egy egész évszázad történelmének képét láthatjuk. Miként a hegy és a város képében a Föld helyei együttesen irányulnak a keresztre, az idők is összetartoznak: a látomásban fölismerhetjük az elmúlt évszázadot mint a vértanúk, a szenvedés és az egyházüldözés századát, a világháborúk és helyi háborúk századát, melyek az évszázad második felét teljesen kitöltötték és a kegyetlenség új formáit hozták felszínre. E látomás "tükrében" évtizedek vértanúi vonulnak el előttünk.

Most alkalmasnak látszik idézni egy mondatot abból a levélből, amelyet Lúcia nővér a Szentatyának írt 1982. május 12-én:

"A titok harmadik része Miasszonyunk szavaira vonatkozik: ťHa nem, (Oroszország) tévedéseit a világra fogja szórni háborúk gerjesztésével és az Egyház üldözésével. A jók vértanúk lesznek, a Szentatyának sokat kell szenvednie, nemzetek fognak elpusztulni.Ť"

Egy évszázad keresztútján a pápa egészen különös szerepet tölt be. A hegy csúcsa felé igyekvő, meggyötört személyben több pápát is láthatunk összefoglalóan, akik X. Piusztól kezdve a mai pápáig az évszázad szenvedéseit viselték és vitték a kereszt felé. A vértanúk útján a látomásban a pápát is megölik. Nem kellett-e a Szentatyának saját sorsára ismernie ebben, amikor 1981. május 13-i merénylet után felolvastatta magának a harmadik titok szövegét? Nagyon közel állt a halálhoz, és megmenekülését e szavakkal magyarázta: "egy anyai kéz vezette a golyó pályáját, és a haldokló pápa megállt a halál küszöbén." Hogy egy ťmano maternaŤ (anyai kéz) a halálos golyót másfelé terelte, újra azt bizonyítja, hogy nincs megváltoztathatlan végzet, hogy a hitnek és az imádságnak van hatalma beavatkozni a történelembe, s végül az imádság erősebb, mint a fegyvergolyók, a hit erősebb, mint a megoszlások.

A titok befejezése olyan képekre emlékeztet, amelyeket Lúcia jámbor könyvekben láthatott, s jelentésük a hit nagyon régi felismeréseiből való. Vígasztaló kép, mely a vérből és könnyből álló történelmet Isten üdvözítő hatalma befogadójává teszi. A kereszt szárai alatt angyalok fogják föl a vértanúk vérét és az Isten felé igyekvő lelkekre öntözik. Krisztus vére és a vértanúk vére a látomásban eggyé válik: a vértanúk vére a kereszt száraiból folyik. Vértanúságuk összatartozik Krisztus szenvedésével, eggyé vált vele. Kiegészítik, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből az ő teste, az Egyház javára (vö. Kol 1,24). Életük

Eucharisztia lett, belépett a meghalt búzaszem misztériumába és részesednek annak termékenységében. A vértanúk vére a kereszténység magvetése, mondta Tertullianus. Miként Krisztus halálából, az ő megnyitott oldalából fakadt az Egyház, úgy termékeny a vértanúk halála az Egyház további életében. A riasztóan kezdődő harmadik titok tehát a remény képével fejeződik be: nincs hiábavaló szenvedés, s főként a szenvedő Egyház, a vértanúk Egyháza útmutató az Istent kereső emberek számára. Nem csak az olyan szenvedők vannak Isten jóságos kezében mint Lázár, aki igen nagy vigaszatalást talált, és titokzatosan Krisztust jelképezi, aki értünk szegény Lázárrá lett, hanem a vértanúk szenvedéséből erő fakad a tisztuláshoz és a megújuláshoz, mert szenvedésük megjeleníti Krisztus szenvedését és a jelenre is kiterjeszti üdvözítő hatását.

Elérkeztünk az utolsó kérdéshez: Mit jelent a fatimai titok egésze (három része együtt)? Mit mond nekünk? Mindenekelőtt Sodano bíboros úrral együtt meg kell állapítanunk: "úgy látszik, hogy az, amiről a harmadik fatimai titok szólt, már a múlté". Amennyiben egy-egy eseményt mutatnak meg, most már a múlthoz tartoznak: aki meghökkentő apokaliptikus titokfeltárásokat várt a világ végéről, annak csalódnia kell. Az ilyen kiváncsiságot Fatima nem elégíti ki, mint ahogy a keresztény hit általában nem a kiváncsiságot táplálja, s nem is teheti meg. A lényeget a titok szövegét bemutató reflexiónk elején már elmondtuk: buzdítás a lelkek megmentésére az imádság útján, s felhívás a bűnbánatra és megtérésre.

Végezetül még szeretném idézni a titok joggal híressé vált mondását: "Az én Szeplőtelen Szívem győzni fog". Mit jelent ez? Azt, hogy az Isten számára nyitott, az Isten szemlélése által megtisztult szív erősebb minden fegyvernél. Mária "igenje", szívének szava megváltoztatta a világtörténelmet, mert bebocsátotta a Megváltót e világba - mert ennek az igennek a terében Isten emberré tudott lenni és örökre az marad. A Gonosznak van hatalma a világban, látjuk, újra meg újra megtapasztaljuk; van hatalma, mert a mi szabadságunk eltéríthető Istentől. Mióta azonban Istennek emberi szíve van és az emberi szabadságot a jóra, Isten felé fordította, nem a rosszra való szabadságé az utolsó szó. Azóta érvényes: "A világban üldözést fogtok szenvedni, de bízzatok, én legyőztem a világot" (Jn 16,33). Fatima üzenete arra biztat, hogy merjünk bízni ebben az ígéretben.

Joseph Ratzinger bíboros a Hittani Kongregáció prefektusa

http://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/documents/rc_con_cfaith_doc_20000626_message-fatima_hu.html